Gondolom nem nehéz folytatni... :)

Egy régebbi beszélgetés alkalmával felmerült egy olyan kérdés, hogy vajh' a klinikai halálom után tényleg úgy döntöttem, hogy visszajövök az életbe, vagy ha jobban belegondolok, akkor csak állok a küszöbön, és se ki, se be?

Ezen a kérdésen akkor teljesen ledöbbentem, de ma már tudom, hogy jó, hogy kiderült, és beszéltünk róla, átrágtuk magunkat rajta.

Mostanában úgy tűnik, hogy számomra fontos emberek, valahogy belekeveredtek a fenti szituációba...
Egy ajtót már kinyitottak, de még állnak a küszöbön, és fogalmuk sincs, hogy mi is lenne jobb, menni vagy maradni... 

Tapasztalatból tudom... Igazából mindegy, hogy mit döntesz. Ez is jó, és az is jó. Jó menni, és jó maradni is...
Viszont még egy dolog biztos...
Ha úgy döntesz, hogy maradsz, attól az az ajtó még rohadtul nyitva áll... És bármennyire is szeretnéd... Már nem csukódik be... 

Kaptam, és szeretném megosztani veletek, mert szép. :)

Egy napon, egy fiatal megállt egy nagy város központjában és mondogatni kezdte a járókelőknek, hogy neki van a legszebb szíve a világon. Nemsokára nagy tömeg gyülekezett körülötte és mindenki az ő csodálatos szívét bámulta. Semmi hibája nem volt az ő szívének. Egy karcolás, egy seb, egy repedés, semmi. Mindenki úgy találta, tényleg ez a legcsodálatosabb szív, amit valaha is látott... Az ifjú nagyon büszke volt a tökéletes szívére és továbbra is dicsérgette önmagát.

Egyszer csak a sokadalom közül egy öreg közeledett. Csendes hangú, mintha csak önmagához beszélne:

- És mégis, az Ő szívének a tökéletessége nem hasonlítható az én szívem szépségéhez...

Az összegyűlt tömeg kezdte az öreget figyelni, és az ő szívét. Az ifjú is kíváncsi lett, ki merészeli ezt tenni, össze akarta hasonlítani a két szívet.
Egy erős szívet látott, melynek dobbanásai messzire hallatszodtak. De tele volt sebekkel, helyenként a hiányzó darabokat másokkal helyettesítették, amelyek nem illettek oda tökéletesen, helyenként meg nem is pótolták, csak a fájó seb látszott.

- Hogy mondhatja, hogy neki van a legszebb a szíve? - suttogták az elképedt emberek.

A fiatal, miután figyelmesen szemügyre vette az öreg szívét, a szemébe nézett és nevetve megszólalt:

- Azt hiszem, viccelsz, öreg. Nézd az én szívemet - ez tökéletes! A te szíved tele van hegekkel, sebekkel - csak könny és fájdalom.

- Igen, szólt az öreg. A te szíved tökéletes, de soha nem cserélném el az én szívemet a te szíveddel.
Látod... minden seb a szívemen egy embert jelent, valakit, akit megajándékoztam a szeretetemmel - kiszakítok egy darabot és a mellettem élő embernek adom, aki néha viszonzásul ad egy darabkát az ő szívéből. Mivel ezeket a darabokat nem lehet miliméterrel mérni, ilyen szabálytalan lesz, de ezeket nagyon becsülöm, mert arra a szeretetre emlékeztet amit megosztottunk egymással.
Néha csak én ajándékoztam darabokat a szívemből, semmit nem kaptam cserébe, még egy darabkát sem a szívükből. Ezek a nyílt sebek, az üregek...hogy szeresd a körülötted élőket, mindig egy bizonyos kockázatot feltételez. Bár vérző sebeket látsz, amelyek még fájnak, mégis...azokra az emberekre emlékeztetnek, akiket így is szeretek, és talán egyszer visszatérnek, hogy az üres helyeket megtöltsék a szívük szeretetével.
Érted most, kedves fiam, mi az én szívemnek az igazi szépsége? - fejezte be az öreg csendes hangon, meleg mosollyal.

A fiatal, könnyező arccal, bátortalanul odalépett az öreghez, kiszakított egy darabot az ő tökéletes szívéből és reszkető kezekkel az öreg felé nyújtotta. Az öreg elfogadta és a szívébe rejtette, majd ő is kiszakított egy darabot az ő csupa gyötrelem szívéből és a fiatalnak adta. Igaz, hogy nem illett oda tökéletesen, de így is szép volt.
A fiatal bámulta a szívét, amelyre már nem lehetett azt mondani, hogy tökéletes, de szebb volt mint valaha. Mert a valaha tökéletes szíve most az öreg szívének a szeretetétől dobogott. Egymásra mosolyogtak, és együtt indultak útjukra.

Mennyire szomorú ép szívvel bandukolni az élet útjain. "Tökéletes" szívvel, amelyből hiányzik a szépség...

A múlt heti kiborulásom oka az volt, hogy túl gyorsan röpültem bele egy tökéletesnek vélt történetbe, azaz szerelmes lettem a szerelembe. :) Aztán mivel a történet nem jelentkezett, lelkesedésem átcsapott pánikba, és egyszerűen fogalmazhatok úgy is, hogy nekirepültem a falnak, vagy csak szimplán odacsapódtam a földhöz... Persze volt benne "némi" önmarcangolás, hogy biztos én vagyok a hibás, hogy vajon mi történhetett, mit ronthattam el, miért nem jelentkezik, és így tovább...

Aztán hétvége felé, vettem minden bátorságomat, és mégiscsak megkérdeztem az illetőt, hogy ugyan mi van, merre tűnt, mi történt... Persze no válasz... :(

És a minden felhőt elsöprő megvilágosodás, ma történt... ill. történik most is. Ugyanis az összes gatyámat felkötve, fogtam magam, és elkezdtem chatelni az illetővel... Akiben mondjuk legalább annyi volt, hogy közölte, meggondolta magát, és ugyan komoly kapcsolatnak tervezte a dolgokat, de most mégiscsak inkább átgondolta a dolgokat, és inkább laza kapcsolatot szeretne...

Tehát... Mindent összevetve egy idióta hülyegyerekért kínlódtam nagyjából 1 hetet...

Tanulság... Türelmesebbnek kéne lennem ezzel a kapcsolat mizériával... Nagy ívben tennem kéne azokra a vélt ítéletekre, amik esetleg szánakoznak rajtam, és nem rögtön foggal-körömmel kéne belekapaszkodnom az első szembejövő, értelmesnek TŰNŐ pasiba... Oh, és igen... El kéne felejtenem, hogy nem vagyok megfelelő... Azt hiszem, ez lenne a legfontosabb!!!

Viszont aki ismer, tudja, hogy nem is én lennék, ha ez nem így történne...

https://www.youtube.com/watch?v=cSDZCK3PKKw

Ugyan nem röpdösök a gondolattól, hogy egy ideje szingli vagyok (sajnos nem is kis ideje), és múlt héten tettek is azért, hogy ez még inkább kiborítson, ugyanakkor voltam egy buliban pénteken, ahol azt, hogy szingli vagyok, pozitív dolognak tituláltam...

Merthogy... volt ott egy pár, ahol a lány kiemelkedő fontosságúnak tartotta, hogy a fiú a PÁRJA, ami nem is gond, hiszen - mi szingli csajok - ne csapjunk le rá... Viszont, ahogy telt-múlt az idő, és ahogy egyre több pohár alkoholt is sikerült magunkévá tennünk, a fent említett pár férfi tagja elaludt, míg a lány - ugyancsak a tetemes mennyiségű alkoholnak köszönhetően - szép lassan el kezdett kiborulni, és panaszkodni... Hogy ő biztos ilyen pasit érdemel??? Hogy mi szerintünk ez normális??? És... Hogy a főnöke, aki ugyancsak jelen volt a partyn, vajon miért nem veszi észre, és miért nem lehet ő boldog vele... Mármint a főnökével...

Úgyhogy bár a héten sikerült kiborulnom, hogy egyedül vagyok, de azt hiszem ez a jelenet ráébresztett arra, hogy néha nem is az egyedüllét a legrosszabb... 

Némi kiegészítés... :) :(

Óvatosan, egy nagy francot... Én még mindig ugyanolyan gyorsan és megalapozatlanul tudok belezuhanni bármibe, amiről úgy gondolom, hogy milyen jó...

És a koppanás még mindig nem a legjobb...

Bár legalább tudom, hogy túlélem...  

Minap láttam egy nagyon aranyos jelenetet.

Egy néni előttem készülődött felszállni a buszra, és próbált jelezni az ajtó oldalán. Ebben nincs semmi nagyon különös, csupán egy dolog. A busz egy régi BKV busz volt, ahol nem kell oldalt jelezni, hogy kinyíljon az ajtó, viszont a néni - gondolom mivel megtanították neki, hogy az új buszokon hol kell jelezni - a busz külső indexét nyomkodta, várva arra, hogy attól kinyíljon az ajtó.... :) Nagyon édes volt. 

Elmeséltem egy barátnőmnek, és el kezdtünk azon gondolkozni, hogy mennyi mindent kell megtanulnia egy idősebb embernek, hiszen hihetetlen mennyit fejlődött a tudomány, mennyi új dolog van, és mi mindenre kell figyelni, ami régen nem így volt.

Ha jobban belegondolok, pontosan ezt látom anyukámon is, aki ugyancsak nem fiatalodik az évek múlásával, de azért tesz érte, hogy ne felejtsen, és hősiesen küzd a billentyűzet és a gépírás rejtelmeivel. :)

Viszont el kezdtünk azon is gondolkozni, hogy vajon nekünk mivel kell majd megküzdeni, hogy amikor mi idősek leszünk, vajon mi lesz az, amit a gyerekeink megtanítanak, és bármilyen busz is guruljon elénk, mi a megtanultak alapján nyomkodunk bármit, ami azon a részen van. :)

Ha valaki megkérdezi, hogy érdemes-e szerelmesnek lenni, belelovalni magad, és belezuhanni a nagy mélységbe, akkor a válasz természetesen az IGEN!!! Hiszen, ha ezért nem érdemes élni, akkor vajon miért is lenne az? :)

Viszont mostanában kezdem azt is megérteni, hogy azok, akik már megsérültek, miért nem mernek rögtön fejest ugrani az egészbe.

Az első két komolyabb kapcsolatomból én léptem ki, így könnyebben ment a váltás. Aztán kaptam egy pofont, de szépen fel álltam belőle, és nem foglalkoztam a következő lehetséges negatívumokkal. Aztán jött egy nagyobb pofon... ami tényleg nagyon taccsra tett... Abból már nehezebb volt felállni, de azért nem olyan fából faragtak, hogy ne álljak fel... :) Aztán jöttek a próbálkozások, kisebb-nagyobb sikerrel, de semelyikből nem lett folytatás... És nem rajtam múlt, hogy nem lett...

Így most, amikor úgy gondolom, hogy jön egy újabb lehetőség, azt figyelem meg magamon, hogy óvatosan, tapogatózva haladok előre... Semmit nem siettetve, nem túlgondolva, beleélve... Mert mi van, ha mégsem... 

Fura érzés... :)

Néhány hónappal ezelőtt írtam arról, hogy milyen kicsi kis porszemek vagyunk ebben a nagy világmindenségben.

Aztán valamelyik reggel sétáltam befelé, és rájöttem, hogy ugyan tényleg egy ici-pici porszem vagyok, de eszembe jutott még valami más is... 

Pl. valakinek én vagyok a képregényalanya, másnak az "egyetlen főnökasszonya", valaki úgy gondol rám, hogy "igen, ha vele megyek valahova, akkor biztos történik valami érdekes", más állítja, hogy ha velem van, nem mehetünk végig úgy sehol, hogy ne köszönjek még 1-2 embernek az utcán, a téren, vagy ahol vagyunk, valaki egy egész várost köt hozzám, van akinek egyszerűen "tu est mon ange" vagyok, és van akinek bármikor fel tudom villanyozni a napját... 

Egyszóval... Rájöttem... :)

Jelenség vagyok... :)

Mint, ahogy mindannyian. Hiszen... "Lehet, hogy csak egy ember vagy a világon, de valakinek te jelented magát a világot!"

Az idei kedvencemmel szeretnék Mindenkinek, aki ellátogatott ide hozzám az évben, és aki szívesen olvasta a blogomat
Nagyon Boldog Karácsonyt kívánni!

https://www.youtube.com/watch?v=J-8VCL4uSUc

Van egy kedvenc főnököm, akivel szerencsére már 5 éve sikerül együtt dolgoznom.

Vele vannak olyan emlékeim, hogy néha nem tudott mit reagálni egy-két reakciómra, vagy kérésemre, és most utoljára pl. az ajándékomra...

Ő egy igazi "Sales"-es ember, így ez nála elég nagy szó, és általában nem is tart sokáig, hiszen próbálja palástolni a meghatódottságát, de mivel már ismerem egy ideje, akár csak egy pillanat is elég, hogy észrevegyem, ez szíven ütötte...

Az első ilyen akkor történt, amikor elsírtam magam előtte, mert nem tudtam neki megoldani valamit, és nem akartam, hogy csalódjon bennem.

Aztán jött egy gurulás lefele egy lépcsőn, ami eredményeképp megrepedt a nagylábujjam, és amikor mentem vissza az irodába, épp beszélt telefonon, megfordult, meglátott és miután meg tudott szólalni, beleszólt a telefonba, hogy "I'll call you back...". :)

Majd jött az esküvői ajándék, ami egy külföldi jegy volt mindkettőjüknek egy malom belépővel, és ott kicsit tovább tarthatott a meghatódottság, mert nem volt senki olyan, aki előtt ezt takargatnia kellett volna.

Negyedikként az előző munkahelyi búcsúztatását írhatom ide, amikor is leültettük és megmutattuk neki, hogy a kollégák milyen nagy szeretettel búcsúznak el tőle.

És jelenlegi utolsóként a két kép... Keresztszemes hímzéssel csináltam egy-egy képet a két aprónépnek, akik március óta boldogítják az életüket... Amikor kibontotta az ajándékot, már először is megakadt, de amikor rájött, hogy én csináltam, akkor tényleg olyan volt, mint az idézetben...

Szó bennszakad, hang fennakad. :) 

Aki ismer tudhatja, hogy szeretem a különböző tehetségkutatókat, így amikor volt Megasztár, vagy Megatánc akkor néztem őket. Így volt ez néha napján idén is...
Most viszont lett konkurencia... :) Az X-esek... :D
És be kell valljam... Amikor először le tudtam ülni nézni is a két műsort, meg kellett állapítanom, hogy az új csapat jobban kitett magáért, és sikerült olyan embereket összeválogatniuk, akiknek tényleg van hangjuk, vagy ha nincs, akkor meg van bennük az a bizonyos X... (igaz, Norbi? :))

Szóval tegnap névnapi, vagy karácsonyi meglepiként elmentem az X-faktor koncertre. :) 

Így érthető lett számomra is, hogy miért is van néha kiakadva a zsűri (bármelyik csatornánál), ha nem az esik ki, akit ők rosszabbnak ítélnek, ugyanis tényleg más a tv-ből nézni, és más élőben hallgatni őket. 
Ilyen példa volt számomra Domokos Fanni, akinek a hangja nem annyira tetszett a tv-ben, de a koncerten libabőrös lettem, annyira jó volt.

Az X-faktorosok igazán helyesek voltak... Egy csapat még amatőr, nagyon jó hangú fiatal, akik lássuk be néha még nem tudnak mit kezdeni a közönséggel, a hangjukkal és a színpadi szereplésükkel. 

Vannak, akik még alig hiszik el, hogy 15000 ember előtt lépnek fel, és lentről kicsit gyámoltalannak látjuk őket, akár a gyerekek, akik nem hiszik el, hogy megkapták, amit szerettek volna. Az én nézetemben ilyen volt tegnap Takács Nikolas, aki fantasztikusan énekelt, és látszott rajta a meghatódottság is. 
Ugyancsak nem hitte el, hogy ilyen hatalmas tömegnek énekel, de valahogy felszabadultabban tudta kezelni a helyzetet Vastag Tamás... Aki kimutatta, hogy "wow, ezt nem hittem volna"... :), és őszintén, néha jobb hangúnak tartottam, mint a bátyját. Viszont abban egyetértettem a mentorokkal, hogy inkább maradjon a lágyabb dallamoknál.

Vannak köztük olyanok is, akik nagyon akarnak bizonyítani, és csodálatos hangjuk van, mint Janicsák Vecának, viszont az erőfokot még nem mindenhol tudja jól használni, így néha fülsértően hangos a dal.

De vannak olyanok is, akik lámpaláz ide vagy oda, nagyon jól adják el magukat. :)
Mint például Wolf Kati, aki hanggal és színpadi jelenléttel is fantasztikus előadást nyújtott, vagy hát persze a Showman-ek királya... :) Király L. Norbi, akiben annyi energia van, hogy akár az egész Arénát meg tudta volna mozgatni, nem csak a publikumot. 

És persze ne feledkezzünk meg a nyertesről, Vastag Csabáról sem, akit én még régebben egy Miller Zoli esten fedeztem fel magamnak, és aki már "régi motorosként" pátyolgatta néha a többieket, mutatott be mindenkit, és tényleg jogosan jutott be a döntőbe... 

Úgyhogy mondhat bárki bármit... Szerintem jók ezek a műsorok, és ugyan most elfogult voltam az egyik műsorral, de csak hajrá tovább Megafaktor és Xsztár!!! :)

Nem, nem a villanyszámlát, sem a karácsonyi világítást szeretném most kivesézni... :) Sokkal inkább olyan dolgokról (történetekről, érzésekről, emlékekről) írnék, amik felvillanyoznak minket.

Mindenkinek más és más ilyen dolga van, van akit egy finom vacsora ámít el, van aki egy koncerten kap mindent elsöprő érzéseket, van aki a természetben találja meg mindezt, akár egy jó könyv elolvasása is felpezsdítheti a véred, a kedvenc énekesednél pedig még a szőrszálaid is állnak, annyira jól énekel, és így tovább... Hosszú a lista...

Ha belegondoltok, bármi is ez a dolog, meg tudjátok mondani, hogy kb. meddig tart a hatása, és szerintem azt is tudjátok, hogy ahányszor eszetekbe jut, megint végigbizseregtek... Pl. egy nagyszerű utazás "hatása" (mint amilyenben szerencsére már sokszor volt részem) kitarthat akár több hónapig is, és az is biztos, hogy ha meséled másoknak, akkor újraélednek benned az élmények, az érzések, az ízek, így a halványból újra színes élménnyé válik. Van, hogy egy-egy ilyen dolog csak rövid, de annál intenzívebb ideig hat, de azért ált. mindig szívesen emlékszünk, akár egy mesterien tálalt ízletes ebédre, akár egy jó baráti beszélgetésre, vagy akár egy olyan "apró" dologra, mint egy érintés... :)

A jelenlegi felvillanyozó élményem pont egy ilyen érintés... Tényleg nem nagy dolog, hiszen semmi egyéb, mint egy apró gesztus, amellyel a kezemet keresték... Mégis... Beragyogta akkor a napom, és még most is melegség áraszt el, ha rágondolok. 

Nagyon remélem, hogy sok-sok ilyen "apró" felvillanyozó dolog van és lesz is az életünkben.

Akik ismernek, vagy nemrég olvasták a blogomat, tudják, hogy láthatóan és hallhatóan is megint szerelmes vagyok, ami nagyon jó dolog, hiszen nem mostanában történt ez meg velem utoljára. :)

Igen, szerelmes vagyok, az érzés minden pozitív és negatív részével együtt. :) (Ok, azért inkább pozitív az egész)

Egyenlőre azt hiszem a plátói szerelem kategóriájában vagyok, de legalább már ez is valami. :) 
Szóval sok kavargó érzés, félelem, lila köd, gondolkodás, és ezekhez hasonló között ma egy kis nyugtató meditáció segítségével sikerült rájönnöm, hogy talán inkább a lehetőségbe vagyok szerelmes, nem is az illetőbe. Tehát mondhatjuk akár azt is, hogy a szerelembe vagyok szerelmes. :) 

Ez már nagyon jó út ahhoz, hogy szép lassan elérjek oda is, hogy ne csak a szerelembe, hanem a majdani illetőbe is szerelmes legyek. :)

Eljött újra az idő, hogy újra átéljem az ÉRZÉST.

Melyiket, melyiket??? Ejnye, hát melyik a legfontosabb???? :)

Persze, hogy azt...

A SZERELMET...

A torok és gyomorszorítóst, a felhőkbe röptetőst, az izgalomtól körömrágóst, a lilaködöst, és így tovább. :)  

Első körben nagyon örülök neki, hiszen már olyan régen éreztem, hogy azt hittem soha nem jön el a pillanat...
Másodsorban pedig izgulok, kínlódok, nézem a telefonomat kb. akár percenként is, hogy vajon jön-e már sms, fel fog-e egyáltalán hívni, és vajon mi az az idő, amikor már nem tűnök "pancsernak", hogy nem hívtak fel... 

Tudom, hogy azt kéne látnom benne, hogy "wow, már erre is nyitott vagyok, hiszen eljutottam egy ilyen szituációig", meg hogy jól van ez így, biztos sok dolga van, vagy tényleg elengedni az egészet és nem görcsösen elképzelni/ragaszkodni valamihez, de hát... Ha már érzek, akkor legyen ugyanolyan elsöprő, mint régen, nem igaz???

Elsöprő... Mindent elsöprő... Főleg az értelmet... :)

Egy ideje nem írok olyan sűrűn, sőt mondhatnám, hogy el-el hanyagolom kicsi blogomat, pedig nagyon szeretem, és jó érzés rágondolni, átnézni, írni...

De hát... megy az élet... :) És tényleg, mindig van valami, ami közbejön, és felpezsdíti kicsiny életem, ahelyett, hogy lenne időm ide írni... Ejnye!!! 

Azért hangsúlyozom, hogy ÉLEK, mert volt olyan időszak - és talán mindenkinek van, csak nem ismeri fel - amikor inkább más életét éltem, akartam volna megoldani, benne lenni, nem pedig a sajátomban.

Többször is mondták már nekem, hogy ha a saját életedet éled, akkor, az összes segítséget megkapod fentről, ami ahhoz kell, hogy járj az utadon, vagy ha kell átkelj egy előtted lévő folyón, megmássz egy eléd tornyosuló hegyet.
Mindig meghallgattam, és elfogadtam ezeket a mondatokat, de valahogy soha nem éreztem őket.

Viszont... Kb. egy hete, voltam egy meditáción, és ugyan ki kellett volna üríteni a fejemet, de persze ilyenkor jön elő az összes gondolat, így azokon morfondíroztam magamban. Így pl. azon is, hogy anyukám fel szeretett volna menni vidékre hétvégén, de ezzel áthúzta volna az én tervemet (amit közös tervnek gondoltam)... Ez eléggé zavart, főleg az, hogy hogy mondjam meg, hogy én nem szeretnék vele menni, de nem is akarom visszatartani, max. később csatlakozom. Amint rájöttem, hogy ÉN mit is szeretnék, abban a pillanatban megértettem, és megéreztem azt, amit mondtak. Éreztem, hogy ez az ÉN döntésem, az ÉN életem, nem kell sem anyut, sem magamat kényszeríteni a másik kívánságára. És ami ennél is fontosabb, hogy éreztem, hogy minden segítséget megkapok, vagy rájövök, ami ahhoz kell, hogy ÉLJEK az életemmel/életemben. Annyira csodás érzés volt a gondolat, hogy akár kézzel is tudtam volna fogni. :)

A történethez hozzátartozik, hogy felmentem anyuval vidékre, miután elmondtam neki, hogy mi nyomja a vállamat az ő terheiből, és tisztáztunk egy-két dolgot. Így a felmenetel már nem teher volt, hanem öröm, és csodálatos emberek között, nagy-nagy szeretetben töltöttem 2 napot.

Szóval higgyétek el... Ha a saját életünket éljük, semmi sem lehet akadály. Most már én is tudom! :)

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy meseszép birtok, amit a barátnőm nagypapája vásárolt meg még a harmincas évek végén, és ez a birtok lett helyszíne az itt tartandó esküvőjének, amire a hely nagyjából 14 éve vár. :)

Kell hozzá természetesen még az ifjú pár, akik imádják a természetet, és magát a hely szellemét jellemző környezet- és értékrendváltást. :) 

Hamár a helyszín és a házasulandók is meg vannak, csak a megfelelő dekorációról kell gondoskodnia a mindig segítőkész baráti csapatnak. 

Tehát, hogy minden meg legyen a háromnapos lagzira, többen segédkeztek már hét elejétől, és mi is ebbe a forgatagba csöppentünk bele azon a csütörtök délután, amikor is szívesen láttunk neki a maradék halomnak... :)

Azaz, elkezdtünk kalács helyett, égősort fonni a sátorban található vázra, 

majd indult a terítés, szalvétahajtogatás, ültető-kő elhelyezés, pohár fényesítés, és még sok-sok "apró-cseprő" dolog, 

                                       hogy az ifjú pár másnap a gyönyörűen elkészített sátorba jöhessen be. :)

Másnap természetesen az egész násznép sürgött-forgott, készülődött, csinosította magát, hogy különböző járművekkel (UAZ-al, teherautóval, traktorral) sikerüljön időre bemennie a faluba, megcsodálni a lánykikérést,

               és természetesen magát a ceremóniát is.

Miután meghatódva, de mindennél biztosabban kimondták az IGEN-t az Úr színe előtt, a pár hintóra szállt, és elindult kocsikázni, míg a násznép újra szedelődzködött, és indult vissza Pucokra, a lagzi helyszínére. 

Hogy az állam előtt is hivatalos legyen a pár szándéka, a polgári szertartásra Pucokon került sor, a sátorban felállított helyszínen. :)

Miután Isten és az állam előtt is hivatalosan egybekeltek a fiatalok elkezdődött a heted-hét országra szóló vigadalom. 

Mellőzve, ám nem kihagyva, a szokványos mennyasszonytánc helyett, nem pénzt dobtunk a helyszínül kijelölt talicskába, hanem olyan beváltandó ajánlatokat, amellyel szeretnénk megörvedeztetni az ifjú párt, még az első házassági évfordulójuk előtt. :)

Majd természetesen a hagyományokhoz híven, valaki elrabolta az ifjú arát, így urának bizony meg kellett küzdenie a gaz merénylővel, hogy visszaszerezze élete párját. :)

Majd miután az összes felhő eltűnt az égről, és az ara is megkerült a násznép folytathatta együtt az ünneplést, és rophatta körömcipőben, gumicsizmában, fapapucsban, vagy amiben szerette volna hajnal pirkadattig, vagy akár tovább is a lakodalmat. :)

És hogy tovább is folytatódjon a mese, másnap, és még azután is, aki szerette volna, folytathatta tovább.

Így lett a híres esküvőből, Pucokfesztivál. :)

Akik látták a sorozatot, meg a filmet, tudják, hogy kikről van szó. :) Akik nem, azoknak megsúgom, hogy Carrie-ről és Mr. Big-ről a Sex és New York-ból.

Miután megnéztük a filmet, beszélgettem egy barátnőmmel, hogy nekem az ő kapcsolatuk az idealizált párkapcsolat. Talán azért, mert nagyon régóta együtt vannak, nagyon nagy szerelem az övék, és a végén mégiscsak happy end van. :) A barátnőm azért kicsit szkeptikusan visszakérdezett, hogy "azon a sok sz@ron is túl akarsz esni?", és igen, tudom, volt sok rosszban részük, de mégis olyan egymáshoz illőek.

Egy másik barátnőm azt mondta, hogy ok, de ez nem valóság. Ilyen nincs, ez csak egy film, egy mese.

Viszont... 

Van két csodálatos ember a baráti körömben, akiknek most hétvégén volt a házassága. Számomra ők is a tökéletes párt képviselik, és talán az ő életük is egy kicsit olyan, mint Carrie-é és Big-é a filmből. Némi vitatkozással, különléttel, de inkább egy hatalmas adag szerelemmel, tisztelettel, szeretettel egymás iránt, ami még ma is - és remélem még sokszor 14 évig - összetartja őket.

Megnéztük a Sex és New York 2-t ma az egyik barátnőmmel, és ez segítséget adott a mai kis összefoglalóhoz.

Aki látta, ismeri a sorozatot, tudja, hogy 4 barátnőről - Carrie, Samantha, Miranda és Charlotte - és az ő életükről szól. Carrie a négyes főszereplője újságíró, megragad egy gondolatot, és arról ír cikket. Összefoglalja a történet lényegét, ill. a lényeg köré ír egy történetet. :)

Az elmúlt egy évben hellyel-közzel talán én is ezt csináltam. Kiválasztottam egy engem érdeklő témát, és próbáltam az én szájízem szerint leírni nektek. Kicsit összefoglalva, történetként elmesélve. Volt amikor többet, volt amikor kevesebbet, de általában akkor írtam, amikor valami megfogott.

Szóval eltelt egy év, változtam sokat, eltűnt a baráti köröm egy része, míg másik oldalról szereztem új, igazi barátságokat, megmaradtak, erősödtek régi barátságok, és remélem az újak is efelé haladnak majd. Nevettem, sírtam, olvastam, utaztam, hóembert építettem, daloltam, sétáltam, csöndben voltam, sportoltam, aludtam, beszélgettem, írtam, színházba jártam, egyszóval... Éltem, és ÉLEK is. 

Örülök, hogy vannak, akik olvassák, és szólnak, ha hiányuk van, mert már rég írtam.

Írni fogok a jövőben is, úgy, ahogy eddig. :)

Mostanában egy-két barátnőmmel azon szoktunk beszélgetni, hogy vajon kinek mennyire van szüksége párkapcsolatra. Még anno hallottuk, hogy ha csak arra van szükségünk, hogy este hozzánk bújjon valaki, akkor nem biztos, hogy igazából szükségünk van egy párkapcsolatra. Hiszen erre - bármennyire is negatívan hangzik - szerezhetünk bárkit.

Viszont ma jöttem hazafelé a villamoson, és volt ott egy páros, akik annyi szeretettel, szerelemmel, intimitással fordultak egymás felé - miközben nem történt köztük semmi megrökönyödtető, csak finom, apró érintések - hogy rájöttem, hogy nem csak az hiányzik, hogy odabújjak valaki mellé este, hanem, hogy meglegyen valakivel ez a "pici", de fontos dolog. Hogy azon járjon az agyam, hogy mikor érinthetem meg, hogy mikor kedveskedhetek neki bármivel, hogy mikor láthatom újra... 

És lássuk be, ezt nem helyettesíthetik sem a legjobb barátok, akikkel órákat tudtok komolyan, bármikor beszélgetni, vagy akikkel utazásokat terveztek, vagy akikkel elmentek koncertekre, színházba, és az összes barát, haver, ismerős, akivel szuperül érzed magad, és szeretsz velük lenni, de ők még sem az az Egy... :)

Ezt a kifejezést ma olvastam a könyvben, amit szülinapomra kaptam, és az író úgy fogalmazza meg, hogy ez az a jelenség, "amikor az ember valakit néz, aki éppen véghezvisz egy mozgást, akkor ugyanazok az idegsejtek, amelyek a mozgást elindították, a néző fejében is aktivizálódnak, bár ő nem tesz semmit".

A könyvben ez egy olyan résznél volt, amikor a főszereplő épp szinkronúszást nézett a tévében. De ismerhetjük az érzést úgy is, mint amikor valaki visszafojtja a lélegzetét, és úgy figyeli, hogy a két ugró vajon tényleg egyszerre mozdul-e, a futó beér-e a célba, a focista belövi-e azt a gólt, az ugró átugorja-e a lécet... 

A történetnek van egy érdekes folytatása. A könyvben nem sikerül együtt mozdulnia a két ugrónak, és a főszereplő arra eszmél, hogy ordítja a tv-nek, hogy "érd utol", majd haragszik arra az ugróra, aki később lendült. És miután kidühöngte magát, elgondolkozik, hogy miért is akarja - és innentől alkalmazhatjuk magunkra is, tehát - miért is akarjuk mi nézők azt, hogy szinkronban ugorjanak, beérjenek a célba, belőjék a gólt, átugorják a lécet stb...

Válasz is van hozzá... :) Talán pont azért haragszunk a kihagyott helyzetekre, mert emlékeztet minket a mi kihagyott helyzeteinkre... Amikor nem mondtunk ki valamit, amikor elmentünk valamilyen lehetőség mellett, és nem ragadtuk meg, amikor nem tettünk meg valamit, amit meg kellett volna tennünk... 

És, hogy még egy kicsit filozofáljunk, mi van akkor, ha az irodalom, a könyvek egy olyan "tv", amely megmutat nekünk mindent, amiről lemaradunk??? 

Tudom, kicsit túlszofisztikált ez most, de ez az utolsó rész megragadott... Úgyhogy álljunk neki, és olvassuk el, hogy esetleg miről maradunk le, sőt... Ha elolvastuk, és tetszett, váltsuk valóra!!! :)

Nem vagyok egy nagy foci rajongó, de a VB-t általában meg szoktam nézni. Ill. inkább csak a 8-ad döntőnél, vagy csak a döntőnél kapcsolom be a tévét.

Idén, mivel a főnökség foci függő, kicsit többet néztük a VB-t, akár céges szinten is, így egy pár dologra rádöbbentem. :)

1) Az idei VB-n az összes papírforma borul... Kiestek a franciák, az olaszok, a brazilok, az argentínok, így a bukik egész sok pénzt tudnak benttartani...

2) Egy dolgot senki nem vitathat el a VB-től... (még mi csajok sem...), ha nem otthon nézel egy meccset, hanem kimész valami nagyobb térre együtt szurkolni másokkal, akkor szerintem felemelő érzés az, amikor több száz ember egyszerre tombol, éljenez, amikor a csapata gólt lő, vagy helyzetbe kerül.

3) és végül, de nem utolsó sorban... Hölgyeim, nézzünk csak mélyen magunkba... Miért nézünk esetleg mi is focit... Nem, nem a futball szeretetéért... Inkább a focisták kidolgozott alakjáért, szuper szexi megnyílvánulásáért, és persze az összebeszélésekért, hogy kit, hogyan, és mikor is vigasztalnánk meg a kieső csapatokból... Ugye???!!! :)

A héten nem lehet okom panaszra, mert 3 napon belül már kétszer voltam francia környezetben. :)

Mint például tegnap is, amikor hatod magammal elmentünk egy FANTASZTIKUS darabra a Fővárosi Nagycirkuszba.
Még mielőtt mindenki nekiáll negatívan, hogy "fújjjjjjjjjj cirkusz", meg "fújjjjjjjjjj bohóc", gyorsan elmondanám, hogy ugyan cirkuszban volt, és igen artistákat néztünk, de semmi, de semmi köze nem volt a hagyományos cirkusz fogalmához. (Mondjuk én amúgy is szeretem a cirkuszt, akár hagyományos, akár "kortárs".)

A darab az Urban rabbits címet viseli, ami engem annyira nem fogott meg, és én is csak unszolásra mentem el, akármennyire is tudtam, hogy franciák fognak szerepelni benne. :) Nem tudnám pontosan elmesélni a darab lényegét (emberi kapcsolatok), inkább mindenki nézze meg itt (www.urbanrabbits.eu), de amit az oldalon el lehet róla olvasni, semmi ahhoz képest, amit látsz a színpadon - az összhang, a rugalmasság, a professzionalitás, és persze természetesen az a "plusz pici varázs", amivel odaragasztanak a székbe, és elfeledtetik veled az időt, letaglóznak a művészetükkel. :)

FANTASZTIKUS!!!

És még egy kis plusz... :) Mivel nagy aláírás gyűjtő vagyok, és már múlt héten is felbátorodtam a Babylon Circus koncerten, így most nem is volt kérdéses, hogy odamegyek a fiatalokhoz - akik kint álltak a cirkusz előtt - és egy kis csevegés mellett megkérjem őket, hogy írják alá a darabról szóló reklám anyagot, ami nálunk volt. Nem is volt kérdéses, hogy örömmel írták alá, sőt kicsit megspékelve nem csak a nevüket írták oda, hanem lerajzolták azt is, hogy melyikük milyen eszközzel dolgozott, így talán egyszerűbb nekünk is emlékezni rájuk. :)

Akik ismernek tudják, hogy oda meg vissza vagyok Párizsért, Franciaországért, a francia nyelvért és sokakkal ellentétben, a franciákért is. Én eddig ahányszor kint voltam nem találkoztam olyan franciával, aki mogorva, vagy bunkó lett volna velem (bár biztos van ilyen). A legnagyobb gondom kint, hogy bármennyire is próbálnék velük franciául beszélni - mivel nem annyira megfelelő (még) a nyelvtudásom - angolul válaszolnak vissza. Ilyenkor persze pöffögök magamban, de nem hibáztatom őket. :)

Szóval a franciák... 

Azt figyeltem meg magamon, hogy egész jól és messziről ki tudom szúrni őket. :) 

Ok, tegnap este könnyű dolgom volt, hiszen egy francia együttes koncertjén tomboltunk Pécsett, de pl. kb. egy hónapja volt egy buli, ahol bejött egy csapat pasi a szórakozó helyre, és valami miatt megragadták a figyelmemet. Több mint valószínű, hogy legénybúcsún voltak, vagy - gondoltam én - a feleségeiket kísérték, és amíg a nők táncoltak, ők ültek a kanapékon... Nem derült ki, hogy melyik is volt a kettő közül, nem mentünk közelebb hozzájuk, nem beszélgettünk velük, csak figyeltük őket. Amikor elindultam haza, rendeltem egy taxit, és csodák-csodájára a csapat is taxira várt, így ott derült ki számomra - miközben beszélgettek -, hogy franciák... :)

Vagy például a kedvenc kávézómban is már messziről ki lehet szúrni, ha egy francia beteszi a lábát, és amikor meg is hallom a francia szavakat, akkor csak örömmel konstatálom, hogy igen, jó megérzésem volt. :)

Szóval, számomra van bennük valami megkapó, figyelemfelkeltő, talán legjobban megfogalmazva... Sármos dolog. :)

Úgyhogy, nincs más lehetőség, mint Vive La France!!! :)

Megannyi élethelyzetben kell meghoznunk "fontosabbnál fontosabb" döntéseket.

Nőként kezdhetjük rögtön a reggeli fél órás "Mit is vegyek fel?" tortúrával, hogy csak a könnyebbet említsem az aznapi "Melyiket ne vegyem meg?" létfontosságú kérdés előtt. 

Férfiaknál megemlíthetjük az egyszerűbb "Bort vagy sört?" kérdést, de rágódhatunk a sokkal fontosabb "Itthon pihenjek, vagy a haverokkal sörözzek?" kérdésen is, amire egy szakértő azt mondta, hogy úgyis az nyer, amit a pillanatnyi megérzés diktál. :D

Nézhetünk akár korosztálybeli különbséget is, ahol egy alsó tagozatos kislány azon gondolkozik, hogy vajon az "Én kicsi pónim-os vagy a Barbie-s matricáért nyaggassam anyut?", míg a szülők az "Utazzunk, vagy inkább vegyünk valami hasznosat?" kérdést rágják körül, az ő szüleik pedig kicsit visszakanyarodva az időben a "Megvegyem-e a kisunokámnak a Barbie-t, vagy elég hacsak tortát sütök neki?" döntésekkel vívódnak.

Azt hiszem minden korosztály kérdéskörébe beletartozik a "Vajon tetszem-e így a páromnak?", a "Hogy tartsam meg?/Hogy szerezzem vissza?" párkapcsolati téma, és természetesen a "Megtegyem, vagy ne?" fő kérdésfonál, ami ha tetszik, ha nem, mindenkinél előfordul, és itt most nem feltétlenül szakításra, megcsalásra gondolok, sokkal inkább a tényleg fontos váltást, törést, lépést jelentő döntésekre... 

Folyamatos döntéshelyzetben vagyunk, de ha elhisszük, akkor nincsen rossz döntés, hiszen mindegyik a célod felé visz, max. egy kis kerülőutat teszünk bele. :)

Saját magamat megfigyelve, amikor egy nagyobb csalódáson, vagy nehézségen megyek keresztül, akkor annak meg van a "menetrendje".
Az elején ugye szenvedek, aztán szépen lassan halványodik a fájdalom, javul a dolog. 
Egy idő után már egyre biztosabban, néha mosolyogva mondom azt, hogy "igen, meg vagyok".
Utána jön a "persze igen, jól vagyok". Ami még nem az igazi, hiszen ezt modnom, mert már annyi idő eltelt, hogy milyen dolog az, ha még akkor sem vagyok jól, de belül tudom, hogy még nem az igazi a dolog...
Aztán jön az "igen, tényleg jól vagyok", és már úgy is gondolom a dolgot. :)
És a végén... :) Már nem kell bizonygatni, és mondogatni, mert látszik a szememen. Megtelnek mosollyal, komolysággal, szomorúsággal, azaz élettel, és aki a szemembe néz megáll egy kicsit, és leragad a kékségüknél. :)

Nálatok hogy van ez???