Saját magamat megfigyelve, amikor egy nagyobb csalódáson, vagy nehézségen megyek keresztül, akkor annak meg van a "menetrendje".
Az elején ugye szenvedek, aztán szépen lassan halványodik a fájdalom, javul a dolog. 
Egy idő után már egyre biztosabban, néha mosolyogva mondom azt, hogy "igen, meg vagyok".
Utána jön a "persze igen, jól vagyok". Ami még nem az igazi, hiszen ezt modnom, mert már annyi idő eltelt, hogy milyen dolog az, ha még akkor sem vagyok jól, de belül tudom, hogy még nem az igazi a dolog...
Aztán jön az "igen, tényleg jól vagyok", és már úgy is gondolom a dolgot. :)
És a végén... :) Már nem kell bizonygatni, és mondogatni, mert látszik a szememen. Megtelnek mosollyal, komolysággal, szomorúsággal, azaz élettel, és aki a szemembe néz megáll egy kicsit, és leragad a kékségüknél. :)

Nálatok hogy van ez???