Ha valaki megkérdezi, hogy érdemes-e szerelmesnek lenni, belelovalni magad, és belezuhanni a nagy mélységbe, akkor a válasz természetesen az IGEN!!! Hiszen, ha ezért nem érdemes élni, akkor vajon miért is lenne az? :)

Viszont mostanában kezdem azt is megérteni, hogy azok, akik már megsérültek, miért nem mernek rögtön fejest ugrani az egészbe.

Az első két komolyabb kapcsolatomból én léptem ki, így könnyebben ment a váltás. Aztán kaptam egy pofont, de szépen fel álltam belőle, és nem foglalkoztam a következő lehetséges negatívumokkal. Aztán jött egy nagyobb pofon... ami tényleg nagyon taccsra tett... Abból már nehezebb volt felállni, de azért nem olyan fából faragtak, hogy ne álljak fel... :) Aztán jöttek a próbálkozások, kisebb-nagyobb sikerrel, de semelyikből nem lett folytatás... És nem rajtam múlt, hogy nem lett...

Így most, amikor úgy gondolom, hogy jön egy újabb lehetőség, azt figyelem meg magamon, hogy óvatosan, tapogatózva haladok előre... Semmit nem siettetve, nem túlgondolva, beleélve... Mert mi van, ha mégsem... 

Fura érzés... :)