Ezt a kifejezést ma olvastam a könyvben, amit szülinapomra kaptam, és az író úgy fogalmazza meg, hogy ez az a jelenség, "amikor az ember valakit néz, aki éppen véghezvisz egy mozgást, akkor ugyanazok az idegsejtek, amelyek a mozgást elindították, a néző fejében is aktivizálódnak, bár ő nem tesz semmit".

A könyvben ez egy olyan résznél volt, amikor a főszereplő épp szinkronúszást nézett a tévében. De ismerhetjük az érzést úgy is, mint amikor valaki visszafojtja a lélegzetét, és úgy figyeli, hogy a két ugró vajon tényleg egyszerre mozdul-e, a futó beér-e a célba, a focista belövi-e azt a gólt, az ugró átugorja-e a lécet... 

A történetnek van egy érdekes folytatása. A könyvben nem sikerül együtt mozdulnia a két ugrónak, és a főszereplő arra eszmél, hogy ordítja a tv-nek, hogy "érd utol", majd haragszik arra az ugróra, aki később lendült. És miután kidühöngte magát, elgondolkozik, hogy miért is akarja - és innentől alkalmazhatjuk magunkra is, tehát - miért is akarjuk mi nézők azt, hogy szinkronban ugorjanak, beérjenek a célba, belőjék a gólt, átugorják a lécet stb...

Válasz is van hozzá... :) Talán pont azért haragszunk a kihagyott helyzetekre, mert emlékeztet minket a mi kihagyott helyzeteinkre... Amikor nem mondtunk ki valamit, amikor elmentünk valamilyen lehetőség mellett, és nem ragadtuk meg, amikor nem tettünk meg valamit, amit meg kellett volna tennünk... 

És, hogy még egy kicsit filozofáljunk, mi van akkor, ha az irodalom, a könyvek egy olyan "tv", amely megmutat nekünk mindent, amiről lemaradunk??? 

Tudom, kicsit túlszofisztikált ez most, de ez az utolsó rész megragadott... Úgyhogy álljunk neki, és olvassuk el, hogy esetleg miről maradunk le, sőt... Ha elolvastuk, és tetszett, váltsuk valóra!!! :)