Van, ill. volt az ismeretségi körömben egy kapcsolat, amit őszintén bevallva senki sem értett, hogy miért is "él". A fiú igazából csak be akarta bizonyítani, hogy mennyire férfi ő, és a lányt sem értettük, hogy ez neki miért jó, hiszen ő sem volt borzasztóan szerelmes...
Nemrég beszélgettem egy ismerősömmel erről a kapcsolatról, és ő mondta azt, hogy tudod, lehet, hogy a lány azt érezte, hogy "majd én"... 

Majd én megmutatom, hogy meg tudom változtatni. 
Majd én megmutatom, hogy velem máshogy alakul.
Majd én...

Ha végiggondoljuk az életünket, van ilyen emlékünk? Voltunk ilyen helyzetben? Voltunk már "majd én" emberek???

Én igen... És mit lehet tanulni belőle?

Ha nyitott a másik, akkor sikerülhet, persze csakis akkor, ha ő is akar változni. De ha nem, akkor hiába erős a "majd én" gondolat... Nem megyünk vele semmire... 

Van, akinél nem mentem semmire, és van akinél tudom, hogy mennék, de nem akarok...

És talán pont az lenne a lényeg, hogy ne legyen "majd én". Legyen csak úgy jó, ahogy... Akár könnyen, akár nehezen... :)

Mostanában - legalábbis, ahogy én látom - egyre többen egyre nagyobb nyomásoknak vagyunk kitéve. Ott van a munkahelyünkön való megfelelés, aki családos, annak a családban való helytállás, nőknek a munkában való érvényesülés persze a női szerepkör megtartásával, férfiként pedig a férfi erő demonstrálása, és így tovább...

Viszont most egy másféle nyomásról szeretnék írni... Ami sokkal kellemesebb...

Belegondoltunk már, hogy mi mindenre jó az ölelés??? Miért jó érzés, ha átölelnek? Hogyan hat ránk, ha valaki szorosan megölel, mit indít, vagy éppen állít meg bennünk egy-egy ilyen megnyilvánulás?

Ugyanis, ha éppen dühös, vagy ideges vagy, és szorosan átölelnek, és sokáig tartanak - azaz nyomást gyakorolnak rád -, akkor a szívdobogásod visszatér a normális ritmusába. Ez persze nem csak arra az emberre hat, akit ölelnek, hanem azokra is, akik ölelik őt. :) 

Úgyhogy, ha szembejön veled az utcán egy "ingyen ölelés"-es felhívás, ne hagyd ki, mindkettőtöknek jó lesz! :)

Még múlt héten láttam az egyik kedvenc sorozatomban, egy számomra nagyon kedves jelenetet. 

Egy férfi és egy nő úgy ment egymás mellett, hogy nem fogták meg egymás kezét - mert nem lenne jó, ha kitudódna, hogy ők ketten együtt vannak - hanem csak egymás mellett sétáltak, úgy hogy végtelenül finoman ért össze a kezük. Nekem ez nagyon tetszett. 

A kis romantikus énem oda meg vissza van ezekért a jelenetekért, megnyilvánulásokért, és nem csak a filmekben, az életben egyaránt. 

Tudom, hogy mennyire fontos egy érintés, mennyire sokat tud adni, de néha elvenni, vagy bántani is.

Hiszen, ha pl. egy viszonzatlan szerelemről beszélünk, akkor egy kézfogás, egy simítás a mennyekből a pokolba is repíthet a folytatástól függően... 

Hiszen ismerjük ezt a dalt, ugye?

"Egy érintés,
úgy fáj, ha hozzámérsz,
remélem, hogy semmit nem remélsz
Egy érintés,
úgy fáj, ha hozzám érsz,
remélem, hogy semmit nem remélsz
Egy érintés..."
 

Nagyjából 6 vagy 7 évvel ezelőtt azzal ünnepeltük meg az egyik legjobb barátom szülinapját, hogy hárman felmentünk a Sas-hegyre éjjel. A "felmentünk" számomra úgy nézett ki, hogy a két fiú között próbáltam mindkettőjük kezéből annyi energiát meríteni, amennyi elég volt ahhoz, hogy túléljem az éjszakai kirándulást. (Ugyanis, mint egy regressziós hipnózis alkalmával kiderült, nem hülyeségből rettegek az erdőkben éjjel, hanem mert egy régi-régi életemben ott öltek meg... Nah, de ez csak egy kis magyarázat a félelmemre. :) A történet nem erről szól.)

Szóval ezután nagyjából minden évben felmentünk a Sas-hegyre, igaz néha már csak kettesben az Ünnepelttel. 

Így volt ez idén is, amikor betöltötte a gyök 961.-ik évét. Most a változatosság kedvéért nem a Sas-hegyre, hanem a Hármashatárhegyre mentünk fel az éjnek évadján, és még egy kis meglepetésként, nem csak ketten, hanem 5-en, hogy megünnepeljük a nemrég születettet. :) 

A kirándulás nagyon jól sikerült, és magamhoz képest, nagyon vagány és szuper voltam. Simán tudtam mindenféle görcsös kézfogás nélkül mászkálni az éjfekete erdőben... Aztán... Amikor már jöttünk lefele a hegyről, valahogy mégiscsak vesztettem az önbizalmamból, de a legjobb dolog ebben az volt, hogy az Ünnepelt megállt, és magától megfogta a kezem, hogy ne féljek. Innentől kezdve úgy mentünk tovább, hogy tudtam, hogy ott van, fogja a kezem (ha ez nem is véd meg mindentől), de mégiscsak biztonságot ad. És ha ez az egész nem lett volna elég, akkor egy olyan szituációban találtam magam, ahol senki nem csinál viccet abból, hogy én félek a sötét erdőben, volt aki nem tudta, annak elmondtuk, hogy én ezzel hadilábon állok, de nem csámcsogott rajta, hanem együtt mentünk tovább beszélgetve lefelé az úton. 

Úgyhogy, ha nem is feltétlen békéltem meg az éjszakai erdővel, de szívesen megyek fel, akár kettesben, akár többesben évente (lehet, hogy akár többször is) egy-egy hegy csúcsára a "sűrű, sötét" erdőn keresztül. :)

Valahol hallottam már többször is, hogy a világűrből simán látható pl. a Kínai Nagy Fal, vagy a Dubai közelében található pálma sziget. 

Nah most... :) Tegnap rákerestem a google-ben, műholdas képre váltottam, és gondoltam csoda nagyban fogom viszontlátni mind a két fent említett dolgot... 

Csatolom a képet, amelyen a világűrből látható a pálma sziget... :)

Remélem mindenki megtalálta...

Ha nem, segítek egy kicsit... :) A Szaudi félsziget hegyes kis csücskétől van egy picit balra... 
Ezzel egyidőben megjegyezném, hogy a Kínai Nagy Fal is kb. akkor felismerhető, ha annyira ránagyítasz, hogy csak na...

Viszont ez igazol valamit, amit nemrég beszéltem egy kedves barátnőmmel/segítőmmel. Ő segített, amikor azzal mentem hozzá, hogy én ált. meg akarok felelni mindenkinek, VALAKI akarok lenni. Ő erre megkérdezte, hogy miért nem jó csak porszemnek lenni??? Hiszen, ha fentről nézzük a világot, a hegy és a porszem is ugyanakkorának tűnik. 

És mivel a fenti két csoda sem igazán kiemelkedő fentről nézve, semmi gondom nincs azzal, hogy sima, egyszerű, pici porszem legyek. :)

Ugyanmár túl vagyunk rajta, de még benne vagyok a 8 napban... :)

Szóval, Húsvét. :)

Sok lány ismerősömtől hallom vissza, hogy a háta közepére sem kívánja a húsvéti hercehurcát, mert büdös a kölni, hajat/ruhát kell mosni utána, családot kell járni, a pasik nem biztos, hogy annyira józanok, mire odaérnek hozzájuk, és így tovább. 

Ettől függetlenül én szeretem a Húsvétot. Régen is szerettem készülni rá, tojást kifújni (több-kevesebb sikerrel), festeni, ragasztgatni, ötletelni, hogy milyen tojglikat is csináljak/csináljunk. :) Persze a kifújt tojásokból utána anyu próbált valamit összehozni, ami pl. egyszer tök jól sikerült. (Arra az egyre kifejezetten emlékszem, a többi is biztos jó volt... :)) És így most is szívesen veszem elő a húsvéti kellékeket (tojás, dekor csirke, stb.), és készülök az Ünnepre.

Így nekem pont ellenkező bajom van a Húsvéttal, mint a csajoknak. Azaz nem jön senki, hogy bebüdösítse a hajam, hogy "enyhén" alkoholos lehelettel el próbálja mondani a "Zöld erdőben jártam"-ot, vagy nincs olyan ember sem, aki fogjon egy üveg szódát, és hajnal 6-kor azzal verjen ki az ágyból (mondjuk ilyen ismerősöm eddig még nem is volt... :)). 
Legalábbis az elmúlt két évben nem így jött ki a lépés. Ok, virtuálisan kaptam tavaly sms-t, hogy Loccs, ill. most is egy-két e-mailt ilyen tartalommal, de az azért mégsem ugyanaz... 

Úgyhogy jövőre a terv(ek)... :)

1) megfenyegetem az összes férfi ismerősömet, hogyha nem locsolnak meg, akkor nem kapnak tojást... :)
2) lemegyek vidékre, egy baráti családhoz, ahol biztos lehetek abban, hogy nem lesz problémám a locsolkodással. :)

Nem tudom, ki hogy van vele, de egy kristálygömb gyerekkorban, és felnőttkorban is elbűvölő lehet. A szépsége, a csillogása, a törékenysége mind-mind elvarázsol, legalább egy pillanatig, amikor óvatosan feltesszük pl. a karácsonyfára, vagy egyszerűen csak valahogy a kezünkbe kerül. Mindenki a lehető legóvatosabban bánik vele, hiszen, ha leejtjük, abban a pillanatban millió apró darabra törik, és elveszik a varázs.

Talán pont annyira törékeny, mint a ránk bízott titkok, amellyel a belénk vetett bizalmat fejezik ki barátaink, ismerőseink. De ehhez kell egy bizonyos idő, kell egy bizonyos érettség/felnőttség is. Ha jól bele gondolunk a kisgyerek is rajonganak a kristálygömbökért, és oda is adjuk nekik, de azért ott állunk hátul, hogy gyorsan el tudjuk kapni, ha esetleg leejtik. Ugyanígy van ez a felnőttekkel is. Ők is rajonganak a titkokért, ám, míg a gyerekekre tudunk figyelni, a barátainkra, ismerőseinkre nem tudunk mindig árgus szemmel ügyelni, hogy mikor ejtik el, vagy még inkább, mikor teszik közhírré a mi féltve őrzött kristálygömbünket.

Nem tudom azt mondani, hogy mindig jól használtam, és óvatosan bántam mások kristálygömbjeivel, de azt hiszem egy ideje már sikerül megbecsülnöm, és ha kell vatta közé tennem az apró, vagy épp hatalmas, rám bízott gömböket. És bár ugyanúgy szeretek szappanbuborékokat fújni, mesét hallgatni, hóembert építeni, mint gyerekkoromban, de úgy gondolom, hogy valamiben sikerült felnőnnöm, és vigyáznom mind a saját, mind mások kristálygömbjeire.

Mindenki ismeri ezt az egyszerű kérdést... :) De vajon mit szoktunk rá válaszolni?

Régebben együtt dolgoztam több angol, skót, wales-i, ausztrál emberkével, és amikor feltettük nekik ezt a kérdést, mentükben válaszoltak, hogy fine, és továbbmenve még odalökték, hogy and you? De választ már nem igazán vártak rá, vagy max. annyit, amit ők is válaszoltak. De vajon csak a britek veszik ennyire félvállról ezt az egészet? Vagy talán mi is???

Mert pl.
1) ugyan szeretnénk megosztani, hogy mi is van velünk, de épp akkor, ott nincs rá idő, tehát nem fejtjük ki a dolgokat, csak annyit mondunk, "Kösz meg vagyok, majd elmesélem. Te hogy vagy?"
2) ugyan tényleg szeretnénk megosztani, hogy mi is van velünk, de valahogy úgy vesszük le a másikról, hogy kevésbé érdeklődik utánad, úgyhogy nagyjából a felénél be is fejezhetjük kis életünk regényét.
3) nem akarjuk igazából terhelni a másikat a saját bajunkkal, így inkább kikerüljük a kérdést, valami átlag válasszal.
4) és... az egyik legigazibb válasz... elmondjuk, hogy hogy vagyunk, függetlenül attól, hogy ez panaszkodás, vagy örömhír. Őszintén, mert akiknél ezt a variációt választjuk, azokban megbízunk, és tudjuk, hogy ha tényleg el szeretnénk mondani, hogy hogy is vagyunk, bátran belekezdhetünk, mert meghallgatnak, figyelnek ránk, és mi is végre őszinték lehetünk velük, és végre saját magunkkal is... 

Örülök, hogy van ilyen barátom!

Melyikek is??? :)

Azok, amelyek kellemes emlékként vannak meg az emlékünkben, és ha néha el is felejtjük őket, akkor lesz még hasonló, ami emlékeztet a feledettekre. :)

Mint például, amilyen a most vasárnap volt. :)

Lementem egy nagyon kedves barátnőmhöz, kaptam finom ebédet és természetesen a délután folyamán életünk történéseit próbáltuk átrágni, hol komolyabb, hol komolytalanabb formában. :)

Ami a legeslegjobb volt... :) Sétálni a város főutcáján, beszélgetni, érezni, hogy nem kell sietni semerre. Aztán beülni egy kis cukrászdába, sütit enni, kávézni, aztán megint bóklászni a jó időben.

Miért volt ez a legeslegjobb?
Mert ez volt az a rész, ami emlékeztetett arra, hogy mennyire szeretem azt, amikor nyáron kimegyek az egyik barátomhoz, és végig járjuk azt a kis óvárosi részt, amit minden évben, fagyizunk egyet, leülünk egy padra a parkban, és csak nézelődünk, vagy az élet nagy kérdéseit feszegetjük. 
Vagy arra, amikor kint vagyok Párizsban, és csak leülök a Tuilleriák kertjében süttetni magam, vagy írni, vagy olvasni, esetleg a Luxemburg kertben a füvön üldögélni, vagy az Eiffel torony alatt ülni, és nézni a csodás emberforgatagot. 

Köszönöm! :)

Mint már kiderülhetett, szeretek színházba járni. Így a tegnapi estét is erre szántam, egy kedves barátnőmmel együtt. :)

A Remix c. darabot néztük meg, a Tivoli színpadon, amit mindenkinek csak javasolni tudok, mert nagyon szórakoztató, pihentető darab.

Ráadásul 3 olyan színésznőről szól, akik 40 évvel ezelőtt jobbnál jobb szerepekben, filmekben tündököltek, és a fiatalság, még ma is szívesen nézi ezeket a filmeket, zeng ódákat róluk. 

Maga a történet a darabban szereplő színésznőkről is szólhatna, hiszen ők is híresebbnél híresebb darabokban szerepeltek x évvel ezelőtt, így pl. a Macskákban, vagy a Csárdáskirálynőben, vagy esetleg a sok szerep mellett, a gyermekszínház egyik alapítójáról van szó. :)

A végén a közönség - akik többségében szintén nem a 20 éves korosztályhoz tartoztak - hol egyesével, hol kisebb nagyobb csapatokban álltak fel, és úgy éljenezték a három csodálatos színésznőt. 

És a legszebb az egészben... :) Hogy nem csak az idősebbek tisztelték meg ezzel a hölgyeket, hanem mi fiatalok is állva tapsoltuk a szenzációs alakítást. 

Azaz a családok találkozása... 

A tréningen ahova járok (ill. mivel vége van, már csak jártam) sokszor beszélgettünk a párkapcsolatokról, és azok hátteréről, eredetéről, összeillőségéről és persze a szerelemről. :)

Mint megtudtuk a csoportvezetőnktől, a családállítás rendszere szerint nem elég "csak" szerelmesnek lenni, mert bár gyönyörű kapcsolat lehet belőle, de nem biztos, hogy mindez elég ahhoz is, hogy sokáig kitartson. (Ok, ezt azért józan paraszti ésszel is tudjuk). Viszont, ha jobban belegondolunk, amikor megházasodik két ember, igazából a két család válik eggyé, két családi ág találkozik.
Lehet, hogy az egyik családban domináns férfiak vannak, így pont illik ahhoz a nőhöz ill. annak családjához, ahol szükség van az erős férfi vérre.
Esetleg az egyik család folyamatosan áldozat, míg a másikban túlteng az "elkövető", vagy az ítélkező.
Vagy lehet, hogy két házasulni készülő utódban ér véget egy hosszan húzódó viszály, mint ahogy a Rómeó és Júliában is.

Szóval, ha esetleg szétmegy egy kapcsolat, és miután felnyaldostuk az összes sebünket, átrágtuk, hogy mit, hogy, miért kellett volna máshogy csinálnunk, el kezdhetjük számbavenni azt is, hogy mennyire illett össze a családunk... De ugye ez a szép az életben. :)

A hó az egyik olyan dolog, amit még mindig (csak) gyermeki szemmel tudok nézni. Bármennyire is esik, bármekkora hóhegyek lesznek, bármennyit kell is lapátolni én nagyon szeretem. 

Szeretem nézni a melegből egy kávé/kakaó mellől, ahogy hull odakint, szeretek angyalkát csinálni, hóembert, hóerődöt, iglut, hótéglát építeni, csúszkálni, szánkózni, korizni miközben esik a hó, sétálni és élvezni a csodaszép fehér táj látványát. 

Szóval mindent összevetve szeretem a havat. :) 

Ráadásul ilyen nagy hóesésre még gyerekkoromból - általánosból - emlékszem, mert akkor szünetet rendeltek el, mivel úgyse tudtunk volna bemenni. Az is előttem van, hogy tényleg szó szerint alagutat kellett ásnunk, hogy kimenjünk akár az ajtón is. :) 

Úgyhogy ezen felbuzdúlva vasárnap miután ellapátoltam a havat (anyu is segített egy kicsit), nekiálltam hóembert építeni, mert tökéletes hóember készítő idő és hó volt. :) Nagyjából a kert negyedét "szántottam" fel a hógörgetéssel, és csináltam egy nálam magasabb hóembert. :) Olyan nagy lett, hogy a közepét anyuval kettesben tudtuk csak felemelni (el is tűnödtem, hogy pl. a gyerekek hogy emelik fel, hiszen az ő általuk épített hóemberek sem kicsik), és a fejével is küzdöttem azért. :) Olyan igazi "régi idők" hóembere lett, sárgarépa orral, és mivel szenem nem volt, ezért gesztenye szemekkel és gombokkal, ill. lábos kalappal. Szuper lett. :) Már csak le kéne vadásznom a telefonomról a képet, hogy ti is láthassátok. :)

Et voilá:

Az Igen emberen felbuzdúlva (ami ráadásul nem is tetszett annyira, bár volt benne egy-két jó rész) gondolkoztam, és figyeltem saját kis környezetemet, és egyenlőre egy igen ember helyett, találtam egy de embert...

Egy olyan lányt, akinek minden mondata nagyon jól kezdődik, de van benne egy vagy több DE. 

Mert szuper volt a hétvége, DE nem tudtam kipihenni magam. Vagy szuper, hogy végre levelezek egy fiúval, DE nem tudom, hogy lesz-e belőle valami. Vagy már olyan jó lenne találnom egy pasit, DE itthon nincsenek értelmesen használható emberek.

Egy idő után ez azért nagyon fárasztó. Mert higgyétek el nekem, nincs olyan dolog, vagy olyan mondat, ami közben/után nincs DE. Fárasztó és lehúzó... 

Ettől függetlenül a lány maga szerethető... DE... :)

Hmmmm... Ugye mindenki emlékszik rá. :)

Hogy igen, az első akkor volt, amikor ültünk a csónakban, a szél meglebbentette a haját, miközben épp bekente egy kis ajakírral a száját, és akkor...

Vagy, hogy életünk akkori nagy szerelme volt (egy másik országban, egy nyaralás alkalmával), és beszélgettünk, ismerkedtünk, és amikor felvitt magához, akkor megcsókolt, és azt se tudtuk hogy kell csinálni, de azért végülis nem volt rossz.

Meg persze az óvodai első csókok, amikor az a galád kisfiú meghúzta a hajamat, és amikor hátrafordultam, hogy adjak neki egy taslit, vagy megmondjam a magamét, akkor szájon puszilt, és anyuuuuuuu, én annyira, de annyira szerelmes vagyok, és elveszem őt. :)

És ugye emlékszünk az első csókok előkészületeire is??? Amikor kérdezgettünk mindenkit, hogy hogy kell csinálni? Amikor megtudtuk, hogy a barátnőnk/haverunk már "túl" van rajta, és rágtuk a fülét, hogy hogy mozgassuk a szánkat, hogy milyen volt, hogy milyen érzés, hogy csukjuk-e be a szemünket, gyors legyen-e, mit csináljunk a nyelvünkkel, és a többi... :) Vagy amikor babákon, párnákon gyakoroltunk... :D

De vajon mindenki emlékszik-e mindegyik első csókra? Igen, én úgy gondolom, hogy minden kapcsolatban van első csók... :) És van amelyikre emlékszünk, de van amelyik - hiába kutatunk utána - eszünkbe se jut. 

Vannak kiábrándító első csókok, amikor azt hittük, hogy csodálatos lesz, mert olyan szerelmesek voltunk, de amikor megtörtént, és nyálas volt, és puhány, akkor már ki is józanodtunk tőle.

És persze vannak még inkább szerelmessé tevő, vagy beindító első csókok, amikor milliméterről milliméterre közeledsz a másik felé, az egész testedet átjárja a kellemes izgalom, alig várod, hogy megcsókoljon, és már maga az út ér annyit, hogy mindegy milyen lesz a vége, és a vége... A csók... Pont olyan csodás és felemelő, mint az addig vezető út...

Ugye így volt? :)

Vajon kinek mi jut eszébe a címről? Ok, az első az, hogy ilyen szó nincs... :) Nah de...

Ha jobban belegondolunk, és összeszedjük az emlékeinket, vannak olyan emberek, akikre ráillik ez a megfogalmazás. Legalábbis az én életemben vannak ilyenek. Nálam ez egy-egy kapcsolatom végéhez köthető, és ha jól sejtem, így lehetnek a többiek is, csak máshogy hívják őket. 

Szóval az átsegítőtársak... Lehetnek új ismerősök, barátok, rokonok... Egy közös van bennük. Abban az időszakban, amikor épp magad alatt vagy egy párkapcsolati szakítás után, nem hagynak gondolkozni... Ill. ált. egy olyan kapcsolat alakul ki, ami építi a nőiességedet vagy a férfiasságodat. Nem mondom, hogy mindig lesz belőle kapcsolat, de azért elég nagy esély van rá (persze akkor, ha az ellenkező nemből választjuk ki őket).

Hogy mi mire használjuk őket? Csakis arra, hogy valahogy átvészeljük a borzasztó időszakokat... Legalábbis én azt a 2 embert, akit én átsegítőtársnak tartok, csúnyán fogalmazva arra használtam, hogy átvészeljem azokat az időszakokat... Ez nem jelenti azt, hogy nem kedvelem őket, és nem a barátaim, vagy ismerőseim, de a fő jellemzőjük mégiscsak a köztes űr kitöltéséről szólt. 

Azt hiszem, abban egyetértünk, hogy egy komolyabb kapcsolat után, ha nem tudtuk normálisan azt lezárni, a következő párunkra öntjük mindazt a felgyülemlett és nem tisztázott dolgot, amit az előzővel kellene tisztáznunk... Benne éljük ki az elrontott kapcsolatunkat... Ha ezen túl vagyunk, kiéltük magunkat, akkor értelmét veszti a kapcsolat. Esetleg megmaradnak barátnak, havernak, vagy ha annak nem, akkor az idő elteltével ráeszmélünk, hogy igen, ők voltak... Az átsegítőtársak.

Múlt héten úgy döntöttünk mi (én és a bacijaim), hogy inkább anyut boldogítjuk a nem létező hangommal és nem az irodában próbálunk telefont felvenni tök értelmetlenül...

Úgyhogy volt időm aludni, aludni, aludni, meg egy kicsit gondolkozni is. 

Valahogy azon gondolkoztam, hogy vajon melyik évem kezdődött így, mint ez... 

Ok, nincs full párhuzam, de azért össze tudom kombinálni... :)

Tehát... Mivel még csak január van, nincs sok összehasonlítási alap, de miért is ne... :)

1) 2008-ban is beteg voltam január első felében, ez meg van most is... 
2) Amennyiben pár napon belül nem jövök össze egy pasival, aki még ebben a hónapban ki is dob, nem lesz meg a párhuzam, de azért lássuk be ezt nem bánom (ok, a mondat első részét el tudnám viselni :)). 
3) Akkoriban sem motivált az egekig a munkám... Igen, itt van párhuzam...

És mivel nagyjából a januárt ki is végeztem, inkább eldöntöttem, hogy 2010 nem olyan lesz, mint 2008, hanem más... Azt még nem tudom, hogy milyen, de majd alakul.

2008 nem volt olyan borzalmas év, de azért vannak olyan dolgok, amiket szeretnék elkerülni, vagy inkább máshogy megélni (ha bármily további párhuzamot szeretnék kutatni). Pl.:

• inkább anyu hívjon fel, hogy egészséges, mint valaki más a kórházból, hogy valami komolyabb baj van vele.
• ha szerelmes leszek valakibe, akkor tartsam meg a fényemet, és úgy legyünk boldogok.

Úgyhogy...

Hajrá 2010!!! Hajrá Viki!!! :)

Ma reggel hallgattam a rádiót, és mondták, hogy van egy statisztika, ami alapján január harmadik hétfője a legrosszabb nap az évben. Nekem mondják... Kérdeztek volna tegnap!!!

Igen, a tegnapom nem sikerült annyira jól... Anyukám belecsúszott egy kocsiba, majd ő belé is belecsúsztak, amikor kiszállt, még hanyatt is vágódott, bevágta a fejét, a farokcsontját, a hátát... Miután ezen jól kiaggódtam magam, és anyu is hazaért épségben, gondoltam elmegyek valami kajáért. Visszafele az irodába a Deák téri aluljáróból feljövet arra lettem figyelmes, hogy a táskám egy kicsit megmozdul, és ezután kb. fél percre szólt valaki, hogy "hölgyem"... Mire visszafordultam, és felocsúdtam, hogy valami fél részeg barom már félig kinyitotta a táskámat, és volt akkora szerencsém, hogy volt két srác (akik szóltak), akik látták, és "lekapcsolták" azt a részeget. Mindezt fél 1-ig bírtam végigélni... Úgyhogy itt akár be is fejezhettem volna a napot. Még egy plusz adalékként, otthon anyunál majdnem felrobbant a mikro is, de szerencsére nem, csak kiégett... :( Semmi másnak nem lett baja, csak az épp melegített levesnek (ami szénné égett, a tálkával együtt), szóval azért ebben is van mázli...

Tanulság...

több is...

1) jövőre ki se megyek a lakásból, és a szeretteimet is magam körül tartom...
2) a legrosszabb dolog a félresikerült rablásban az, hogy elvesztettem azt a biztonságérzetemet, aminek köszönhetően bármikor gond nélkül sétáltam Budapesten. Gondolom majd idővel ez is elmúlik, de most azért még elég erősen él bennem az a "félelem", ha meghallom, vagy árnyékból meglátom, ha valaki jön mögöttem, hogy vajon ő is ki akar rabolni???
3) még a sokk alatt, amikor a másik két srác arrébb taszigálta a zsebest az fordult meg a fejemben, hogy vajon mennyi kétségbeesés juttathatta odáig, hogy ilyet tegyen...

Mindent összevetve szerintem simán megkaptam volna a régi Danubius rádiós Arany Varjú díjat... :)

Ui.: azért este jót beszélgettem az egyik exemmel, és nem történt semmi tragédia...  

Ha megkérdezte valaki így év elején, hogy hogy teltek az Ünnepek, azt válaszoltam, hogy nyugodtan, talán túlon túl is nyugodtan. És így is éreztem.  Túlon túl nyugodt... Valahogy sehogy nem találtam a helyem abban a nagy semmittevésben, a nyugalomban, amikor nem kell mást csinálni, csak enni, pihenni, aludni, enni, pihenni, aludni, enni, pihenni, aludni...

Nem csörgött a telefon, nem keresett a kutya sem...

Azt hiszem ez is hozzátett ahhoz, hogy nem találtam a helyem, vagy nem tudtam, hogy mi a baj, vagy csak rossz volt szembesülni vele...

Aztán jött a készülődés a Szilveszterre. Semmi konkrét terv, senki még csak szervezkedni sem szervezkedik, vagy legalábbis nem abból a társaságból, ahol eddig szoktunk szilveszterezni, és a hangulatom is valahol nem tudom melyik béka feneke alatt mászkált... Így nem akartam senki másét sem elrontani. Végül egy kedves barátommal együtt Szilvesztereztünk, beszélgettünk, éjfélkor koccintottunk, utána lementünk egy kicsit az utcára, aztán valahogy még elszöszmötöltünk, és 4-kor elindultam haza vidékre.

Mondanom sem kell, még mindig pöffögtem magamban, hogy persze, most meg nem mentem bulizni (a saját hibám, hiszen hívtak), és amíg még otthon voltam újfent kezdődött az evés, alvás, pihenés... Ami nagyon szuperül hangzana, ha belül nem vívódtam volna, a fene se tudja miért...

Egy este kb. hajnal 3-ig videóztam, és utána sem tudtam nagyon aludni... Gondolkoztam, hogy mi a bajom, mi lehet... Előjöttek emlékek, gondolatok a volt páromról... Törpöltem a miérten, a múlton, stb... Aztán, eszembe jutott valami, hogy vajon mit is kereshettem benne... És... Amint "kimondtam" magamban azt a valamit, hihetetlen milyen nyugalom árasztott el. Úgyhogy úgy gondolom, hogy valami olyan dologra jöttem rá, ami igaz, hiszen megnyugtatta a lelkem, és talán el is vágta azt a szálat, ami hozzá kötött.

Azóta... :) Csend van bennem. Lágyan hullámzó, kellemes dolog. Ami nem jelenti, hogy nincsenek néha rossz hangulataim, de átjárja a csend...

A nyugtató csend... 

Mivel már nem igazán leszek net közelben, ezért ezzel a kis régen kapott írással szeretnék Mindenkinek Nagyon Boldog, Mosolygós, Békés, igazándiból olyan Új Évet Kívánni, amilyet szeretne! :)

Viki

"Kívánok Nektek 12 hónap egészséget, 52 hét szerencsét, 365 nap nyugalmat, 8 760 óra szerelmet, 525 600 perc boldogságot és 31 536 000 másodperc sexet!" :)

Fuss el véle... :)

Nem, nem fejezem be a blogot (bárki is örülne, vagy szomorkodna miatta). :) Viszont lassan itt az évvége, és talán pont alkalmat ad egy olyan témára, ami nekem nagyon nem megy...

A vég...

Nagyon nehezen tudok lezárni... Van egy ismerősöm, ő saját maga állítása szerint profi a "temetésekben", valaminek a lezárásban. Én épp ellenkezőleg. Szuper vagyok építésben, és fenntartásban (szerintem), de lezárásban pocsék. Nem tudom miért... Vagy talán tudom, csak egyenlőre még nem akarom bevallani magamnak... Igen, nem megy könnyen az elengedés. De már tanulom (legalábbis remélem) :).

Milyen fura, hiszen valaminek a vége, pont valami másnak a kezdetét jelenti. És mégis mennyire félünk attól a mástól... Még én is, aki kezdetekben jó vagyok. Vajon miért félünk? Gondolom azért is, mert más, mert ismeretlen, és amit elhagyunk érte, azt már annyira ismerjük, és ugyan lehet, hogy nem a legjobb, de azért mégiscsak ismerős rossz... És ugyan az új veszélyeket (is) tartogathat, de mennyi, de mennyi élményt...  Mégis nem könnyen lépünk bele... 

Az is érdekelne, hogy ki mikor veszi észre, ha valaminek vége van. Mikor jön el az a pont, amikor mindenki realizálja, hogy kész, nincs tovább, ennyi volt... Mi kell ahhoz, hogy még a leginkább bizakodók is rájöjjenek, hogy nem kéne ezt erőltetni... Inkább emlékezni arra, ami eddig szép volt, és nem tovább erőltetni valamit, ami nem megy... És vajon, amikor észrevették, akkor mi megy végbe bennük? Másokat okolnak, vagy egyből értik az egészet, és tudják, hogy így kellett lennie? Meg van-e ugyanaz a gyász periódus egy barát, egy társaság, egy munka, egy kép elvesztése esetén is, mint ahogy gyászolunk valakit, aki elment az élők sorából? Szerintem meg kéne lennie. Kéne a sokk, miután realizáltuk a dolgokat, aztán persze a tagadás, hogy áááááá, ez még működik, utána a düh, hogy miért is nem tettünk érte, majd a depresszió, ami szürkére fest mindent, és végül a belenyugvás, ami végre békét hoz nekünk.

És akkor nyugodtan, békével, kiegyensúlyozottan tudunk elindulni az új felé, mert akkor már nem akarjuk a becsukott ajtót nézni. :)

Egy kedves új ismerős szavait idézve, nem akarok nagyzolni, de talán most fogok... :) 

Azt is hozzá tenném, hogy a saját szemszögömből nézem a dolgokat, tehát van kifele hajlania a dolgoknak...

De...

Rólam mindenki tudja, hogy imádok szervezkedni, találkozókat, bulikat, partykat, bármit... Élvezem, akkor elememben érzem magam, és nem az a lényeg, hogy kiosszak feladatokat, hanem, hogy megszervezzem, elintézzem, én magam tegyek-vegyek. :)

Mostanában nem nagyon szervezek semmit... Legalábbis nem nagyon szervezek semmit, ami a múlthoz kötne... (aki érti, érti, aki nem, annak külön elmagyarázom).

És minden nagyzolás nélkül, azt látom beigazolódni, ami velem is megtörtént az utóbbi időkben, mint szervezővel. Egy-egy buli szerveződéskor nem sok válasz érkezik innen-onnan. Egy résztől ezt már megszoktam, de én vagyok/voltam annyira akaratos, hogy ha szeretnék valamit, akkor azt próbálom megszervezni "tűzön-vízen" át. Ha kell 8 emlékeztetőt küldve, esetleg két naponta, a buli előtt felhívva mindenkit, stb., stb. :)

És talán nem csinálom olyan rosszul... Sőt... Talán újra neki kéne állnom, mert mindegy, hogy kiket mozgat az a motor... A lényeg, hogy mozgasson... :)

Tényleg remélem hogy az lesz... Már nem sok nap áll előttünk, így pont ideje azon gondolkoznom, hogy vajon hol is töltöm a Szilvesztert... (ok, már egy ideje azon gondolkozom, és semmi értelmesre nem jutottam még).

Merthogy...

Az egyik legjobb barátnőm meghívott, hogy legyek velük (ok, kisebb unszolásra, miután kb. fél órát hisztiztem, hogy nem tudom mi lesz), de lemondtam.

A volt baráti társaságomban is szerveznek bulit, de talán nem véletlenül van a mondatban a volt szó... De igazából az a buli sem áll sehogy.

Az új ismerőseim, kollégáim, barátaim is inkább egyedül lesznek, vagy már meg van a hely (és ismeretlenként, csak nem pofátlankodom be). Szóval semmi hatalmas buli hangulat, vagy ilyenek...

Igazából az a legnagyobb baj, hogy én nem tudom, hogy mit is akarok Szilveszterre.

Vagy talán tudom, csak nem tudom, hogy meg akarom-e valósítani... Vagy meg kellene-e valósítani. Jelenleg úgy néz ki a dolog, hogy a számomra fontos emberek, nem egy helyen lesznek. És mit szeretnék? Igen, velük lenni. Ha akarnak táncolni, vagy csak beszélgetni, enni, koccintani, játszani, jól érezni magunkat... De épp ideje megtanulnom, hogy nem sajátíthatok ki embereket... Bármennyire is jó lenne néha... Ők is, mint ahogy én, esetleg tovább lépnek(tek), baráti kört váltottak, vagy csak egyszerűen máshol szeretnének lenni, ahova én is szeretettel vagyok látva, csak másoknak is örülnének most. Ami nem gond, csak nekem kell megtalálnom, ebben a másholban a helyem. Menni fog... :)

És bármennyire is utálom most ezt a mondatot, de még mindig igaz... 

Az idő mindent megold... (De jelenleg én nem idővel, hanem most akarok mindent... :))

De mivel is??? :)

Most, hogy jön az Újév, talán a fejünkbe férkőzik újból az a gondolat, hogy megfogadjunk, megígérjünk valamit... "Fogadom, hogy havonta min. 5000 ft-ot félreteszek", "Fogadom, hogy az Új Évben hetente kétszer eljárok sportolni", vagy hacsak a közel múltra tekintünk vissza... Mennyi mindent tudunk ígérgetni a "Mikulásnak", csak azért, hogy kapjunk ajándékot... Hogy jó kisfiúk, kislányok leszünk, hogy megesszük a spenótot, a sóskát, stb., stb... :)

És igen, mennyi mindent tudunk könnyen, minden meggondolás, megfontolás nélkül ígérni, megfogadni... Ugye, majd tíz év múlva hozzám jössz feleségül? Persze..., hangzik a válasz két tízenéves szájából... Ha nem házasodsz meg, akkor ugye majd x évesen megházasodunk? Hangzik a kérdés, két huszonéves titkos "szerződésében"... És még megannyi könnyen jött-ment szó, ígéret...

De vajon... Belegondoltunk, hogy ezek talán mennyire nem csak szegről-végről vett dolgok, hogy igenis, komoly kötelékek, amik bizony arra is képesek, hogy két ember között egy láthatatlan bilincset alkossanak, és így "láncolják" egymáshoz őket.

És vajon szükségünk van-e, az összes Benőre, akiknek megígértük az oviban, hogy "nőül vesszük őket", vajon szükségünk van-e ezekre a kötelékekre??? Szóval, csak óvatosan velük. :)

Beszélgettem egyszer egy barátnőmmel, hogy vajon hány lelkitársunk van. Én úgy gondolom, hogy csak egy van, akivel minden tökéletes, ezért meglepő volt, hogy ő azt válaszolta, talán minden fontos kapcsolatunk egy részben lélektársunk is.

Vajon mi "kell" ahhoz, hogy egymás lelkitársai lehessünk? Elég az, hogy már az első találkozón több órán keresztül mindenről tudjunk beszélgetni, esetleg kell, hogy ugyanaz a szórakozás legyen a kedvenc időtöltésünk, vagy a mindent elsöprő vágy az, ami közös bennünk, és vajon elég-e ahhoz, hogy kitartsunk egymás mellett?

Olvastam egy cikket, hogy könnyen összetévesztjük a lelkitársakat a régebbről hozott "karmikus szerelem"-mel. Abban a kapcsolatban is meg van a szikra, mint a másikban, ami vonza a másikat, viszont egy idő után kiderül, hogy mégsem az igazi. Inkább csak a felhalmozott feladatunk ledolgozására szól...

Ugyanebben a cikkben volt, hogy ha rátalálunk a lelkitársunkra, akkor sem garancia, hogy jelen életünkben a párunk lesz. Az, hogy itt milyen kapcsolatunk lesz vele, már rajtunk múlik, ill. a mostani helyzetünkön, feladatunkon. :)

De, én hiszek abban, hogy valahol él azaz EGY. Ő. A nagybetűs. Aki befejezi a mondatodat, ha elkezded, akivel röpül az idő, aki épít és nem rombol, és így tovább. :)

És, ha úgy gondolod, hogy már volt ilyen párod, de mégsem vagytok együtt, akkor több lehetőség is van:
1) mégsem ő az, inkább a fent említett karmikus szerelembe estél, csak nehezen ismered fel, nehezen jössz rá.
2) mégis ő az, de a fentiekhez hasonlóan ebben az életetekben nem az a lényeg, hogy párok legyetek, hanem, hogy más kapcsolaton keresztül egészítsétek ki egymást.
3) csak te gondolod, hogy ő az, de te neki nem az vagy... Így biztos, hogy nem egymás lelkitársai vagytok. Mert egy biztos. Ha megtalálod Őt, akkor mind a ketten tudni fogjátok, hogy igen mi összetartozunk...

Mindezektől függetlenül az én kedvenc jelem a jin-jang jel, ami a tökéletes egyensúlyt szimbolizálja, és szeretem, és hiszek a lenti kis mondában is, ami reménnyel (mégha naiv is) telít. :)

"Kelet honában él egy monda, mit elmesélt egy bölcs, öreg arab.
Itt a Földön minden ember csupán egy lélekdarab.
Amikor Allah megteremt egy lelket, kettéhasítja mentiben.
Jobbra-balra elhajítja, és így küldi a Földre le.
Itt testet ölt a csonka lélek, egymást keresve háborog,
S kik egymásra rátalálnak, csak azok az igazán boldogok."