Egy szakítás után, miért írunk pl. blogot? Vagy miért vesszük fel a súlyzókat, és erősítjük magunkat? Miért megyünk el futni? Miért kocsikázunk csak úgy szerte-szét a városban?

Hogy miért??? :)

Ugye tudjuk ott bent mélyen a választ, akkoris, ha ágállunk ellene...

Igen, miatta... 

Miatta, hogy meg tudjuk mutatni, hogy mennyit változtunk. Hogy mennyivel fessebb, jobb pasik lettünk, hogy mennyit változott a felfogásunk, hogy esetleg összefussunk vele a szigeten, vagy megpillantsuk az ablak mögött... 

Aztán...

Idővel, magunk miatt írjuk a blogot (akkor is, ha bennünk marad, hogy igenis megmutatom neki), magunk miatt emelgetjük a súlyokat, a tüdőnket akarjuk erősíteni a futással, és csak azért megyünk arra, mert egy szép emlék... :)

Idővel... :)

Talán kicsit kapcsolódva az előző bejegyzéshez, szeretném megosztani veletek, az egyik nagyon kedves emlékemet. :)

Nagymamáméknál volt egy kis kert a lakásnál, és ha náluk voltunk ott kint tudtam sertepertélni, akár segíteni, ameddig ők gazoltak, ültettek. Nagyon szerettem egyébként, főleg lyukat csinálni a magoknak. Az nagyon tetszett. :)

Viszont nem szerettem a délutáni alvásokat (bár szerintem ezzel nem csak én voltam így, mert hát mutassatok egy gyereket, aki szereti... :)). De azért valahogy csak-csak sikerült ágyba dugniuk.

Egy nap, amikor felkeltem, mentem ki a kertbe a nagymamámhoz, és ő mutatta, hogy "nézd csak, mi termett a rózsabokron???" Én nem hittem a szememnek... :) Kis fürtös paradicsomok voltak rajta. (Azóta a koktél paradicsom, nekem rózsaparadicsom). Persze nem kellett sok idő, hogy rászokjak a rózsaparadicsomokra, és alvás után, vagy a nap bármely szakaszában nézzem a rózsákat, hogy mikor is termik újra a paradicsomot... (Valahogy mindig csak akkor volt termés, amikor ki lehetett cselezni az alvással, és ugye a nagyszüleimnek volt ideje arra, hogy felakasszák a paradicsomot).

Viszont a mai napig imádom a koktél paradicsomot, és a történet is kedves emlékként él bennem. :)

(azt csak csöndben jegyzem meg, hogy mindez azért történt, hogy felgyorsítsák és segítsék az anyagcserémet, hisz a paradicsom enyhíti a szorulást... ;))

Ezt a bejegyzést kiskorúaknak kéretik nem olvasni. Nem, nem azért mert durva lesz, de nem szeretnék egy világot összeomlasztani bárkiben. (Bár lássuk be, akiben összeomolhatna e bejegyzés hatásaként, nem hiszem, hogy ezen a blogon mászkál... :)). Na de... :)

Felnőttként tudjuk, hogy a Mikulás valójában ki is. Ki csempészte bele gyerekkorunkba a csokit, vagy virgácsot, vagy mind kettőt a csizmánkba. Mint ahogy azt is tudjuk, hogy nem a Jézuska díszíti fel a fát, és nem ő hozza az ajándékokat szintén.

DE!!!

Én szeretem hinni, hogy mégiscsak van Mikulás, vagy Jézuska, esetleg Fogtündér, Álommanó és így tovább.

Hogy miért? Talán azért, mert így, felnőtt fejjel is lehetünk néha-néha gyerekek. Amire szükségünk is van időnként. Mert milyen jó érzés kisuvickolni a cipőnket, akkor is, ha tudod, hogy (akár) te magad teszel bele valamit, de mégiscsak meglepődsz, és elmosolyodsz, amikor másnap reggel álmosan, nem emlékezve észreveszed, hogy valaki van a cipődben... :)

És, hogy honnan jött az ötlet, hogy ezeket leírom???

A házban, ahol most lakom a gondnok elég sok mindent csinál, és bár egy mufurc alak, de szerintem valahol a lelke is a helynek. December elején már lehetett látni karácsonyi ablak díszeket, papír díszeket a lépcsőházban, aztán kb. egy hete előkerült egy nagyon szép fenyőfa is.

És...

Hétfőn...

Úgy jöttem be este a házba, hogy fel van díszítve. Áll egy nálam kb. 2-szer nagyobb karácsonyfa a lépcsőházban, égősorokkal, csiri-csáré, össze-vissza díszekkel, szaloncukorral, és azt vettem észre magamon, hogy úgy csodálkozom rá, mintha egy 3-4-5 éves gyerkőc lennék. Nagyon jó érzés volt!!! 

És igen, ilyenkor újra tudok hinni a hihetetlenben is. :)

amit nem lehet, mert szó az nincs, csak képzelet, lálálálálálá...

De mégis... hogy kezdesz bele valami nehezebb témába? Ill. nem is a nehéz a jó szó... Inkább a jelentőségteljes... Hogy kezded el??? Meddig rágod magadban??? Mennyi erőt gyűjtesz, hogy végre el tud kezdeni??? És egyáltalán... el akarod kezdeni???

Hogy az egyszerűbb??? Jobb gyorsan túlleni rajta, mint ahogy egy sebtapaszt tép le az ember, így gyorsan a másikat is sokkolod a váratlan dologgal??? Vagy inkább szép megfontoltan, nyugodt környezetben, a világ kezdetétől indulsz neki?  

Tudom, szituációtól is függhet... Nem ugyanolyan dolog elmondani, ha valaki elment, mint bejelenteni, ha babát várunk, vagy megkérték a kezünket.

Lehet, hogy vacsorával készülsz rá, vagy csak gyorsan írsz egy smst? Talán becsomagolod egy ajándékba, vagy felírod az égre? Csak megvárod csöndben, hogy hazaérjen, és leülteted, hogy ne roppanjon bele, vagy égbekiáltod örömödben? Elbújtatod, és reménykedsz, hogy majd észreveszik, felkutatod az összes boltot, hogy megfelelő ajándék legyen mellette? Erre a korra jelemzően kiteszed az összes közösségi portálra, chat programra, hogy ott majd meglátják???

Egyetlen közös van bennük... Készülünk a bejelentésre. Hol rövidebb, hol sokkal több ideig... 

De vajon, lehet, hogy csak akkor mondjuk el, hamár fel vagyunk készülve a válaszra is???

Változás... Mi is jut eszünkbe róla... Pl. az egyik volt cégemnél nagyjából havonta, ha nem gyakrabban voltak változások.

Az biztos, hogy továbbhajt, arra sarkall, hogy fejlődj az életedben. 

Változni kell, vagy legalábbis nem árt..., mondta a volt párom amíg együtt voltunk, de persze ez csak akkor ér valamit, ha te magad is akarod. Hisz, ha te nem akarsz változni, csak meg"hajolnál" a követelményeknek, az egy ideig ugyan hatásos, de hosszútávon nem fog használni.

Változás... Lehet jó, vagy rossz... Méginkább lehet negatívan és pozitívan nézni. Igen, tudom, hogy pl. egy felmondást, és egy szakítást elég nehéz pozitívnak tekinteni, de egy bizonyos idő távlatából talán megértjük, hogy miért is volt szükségünk rá, mit is tanulhattunk belőle.

Nagyon kevesen vannak azok, akik már a változás elejénél tudnak olyan felnőttek lenni, hogy pozitívnak értékeljék, az akár nagyon nehéz pillanatokat, történéseket is. Nem, ez nem azt jelenti, hogy mint a tejbetök fognak vigyorogni, és igen, lehet, hogy ők is összezuhannak, és biztos nehéz lesz tartani magukat, de már tapasztaltak annyit, vagy megéltek már sok élethelyzetet, hogy tudják, lássák a jót a "csapásban".

Én még nem tartok itt... Tudom, hogy a változás jó, és előre visz, de néha még nem tudom eléggé értékelni, ha valami nehéz döntés előtt, vagy komoly változás előtt állok. És talán elég erős sem vagyok hozzá... 

És, hogy mi köze ennek a pillangókhoz? :) Az angolok használnak egy olyan kifejezést, hogy "butterflies in your stomach". Tudjátok, arra az érzésre használják, amikor érzed a pocakodban, hogy valami lesz... Változni fog, vagy történni fog valami...

Amikor pillangók röpködnek a hasadban... :)

A tegnapi nap csodájából egy darab... :)

Tegnap egy újabb színházi darab után, sétáltunk és beszélgettünk az egyik legjobb barátommal, és a kocsihoz menet megláttunk egy összhangban táncoló csapatot a Gödörben.  Úgy döntöttünk, hogy benézünk, egyáltalán mi ez. Ok, az már kívülről is látszott, hogy néptáncról lesz szó odabent, de mi nem elégedtünk meg a kinti látvánnyal, érdeklődve mentünk lefele a lépcsőn, hogy egy kicsit többet tudjunk meg a benti hangulatról. Amint beléptünk mosolygó emberek csoportja fogadott minket, akik siettek, hogy be tudjanak állni táncolni az egyik, vagy a másik terembe. Aki éppen pihent, az egy sör/bor mellett beszélgetett. :)

Miután biztonságba helyeztük a cuccainkat odamerészkedtünk mi is a 2 táncparketthez, eleinte csak szemlélőként. :) Aztán bátorságot merítve abból, hogy "ugyanmár, hisz szalontáncosok vagyunk", nagy koncentrálás mellett beálltunk a könnyebbnek tűnő körtáncos terembe. Egyszerűen szuper volt a hangulat, bárcsak azt is leírhatnám, hogy mi is szuperek voltunk, de azért lássuk be, hagyott némi kívánni valót maga után a tánctudásunk. (de azért nem vagyunk reménytelen esetek... :))

Miután egy szám alatt "enyhén" kimelegedtünk, és úgy éreztük, hogy kezdünk profik lenni, teljes nyugalommal beálltunk a következő tánchoz is... Még szerencse, hogy utána szünetet tartottak... :D

Szünet alatt átnéztünk a másik terembe, ahol valami fantasztikus dolognak voltam szemtanúja. Legalábbis számomra fantasztikus volt. :) A zenészek elkezdtek játszani, ám ez a zene a mi számunkra inkább még csak a hangolás szakaszát jelentette, míg a táncosok számára már magát a szám kezdetét. Minden pár már az első taktusoknál el kezdett a zenére ringatózni, a ritmusra lépdelni. A kezdeti "káoszból" kb. egy percen belül fantasztikus összhang, és csodálatos tánc alakult ki. Mindenki átadta magát a zene, a tánc örömének. A férfiak, ha kellett ütemet tapsoltak, ütöttek a csizmájukon, csettintettek, vagy bokáztak. A nők hagyták, hogy a párjuk vezesse őket, pörögtek, forogtak, ha úgy érezték énekeltek...

Már azzal feltöltődtél, hogy nézted őket, és kaptál abból az energiából, amivel hajnali fél 2-kor mosolyogva, jó kedvvel, a következő zenére várva ropják és csak ropják, és fel sem tűnik nekik, hogy mennyi az idő. :)

Mint megtudtam, csütörtökönként (legalább havonta egyszer) van ingyenes táncház a Gödörben...

Azt hiszem, megyek!!! Gyertek ti is!!! Érdemes!!!

A címből gondolhatnánk akár Dan Akroyd és Eddie Murphy filmjére is, vagy akár az a közmondás, ill. sokszor használt frázis is eszünkbe juthat, amit gyakran használunk, mely szerint "otthon a nő hordja a nadrágot".

Hiszen ez is szerepcsere. Mint ahogy megannyi más.

Pl. könnyen felcserélődhet a szerep egy gyerek-szülő kapcsolatban, mint ahogy a fent említett példában a férfi és a nő között is. Egy barátnő megtalálhatja valakiben a nővérét, a húgát, a testvérét. Egy idősebb párban megláthatjuk a nagyszüleinket, egy oktatóban képzelhetjük a szerelmünket, a párunkban a barátunkat, vagy esetleg a gyerekünket. 

Viszont azt hiszem az lenne a lényeg, hogy próbáljuk megtartani a saját szerepünket. Minden kapcsolatunkban. Nőként, próbáljunk meg nőnek lenni, egy férfi mellett. Anyaként ne akarjunk legjobb barátnő lenni, gyerekként próbáljunk gyerek maradni, és ne a szüleink helyett megoldani mindent. Férfiként, férjként próbáljunk támasz lenni, akire a feleségünk, párunk támaszkodhat, és ne a gyerek szerepét öltsük magunkra, akiről így a feleségnek kell gondoskodnia.

Vannak, akiknek ez nagyon jól megy, hiszen nincs hozzájuk fogható csábos, nőies nő. Ott vannak a macsó pasik is, akik mellett ízik-vérig nők lehetünk. Ott vannak a nagymamák, akik lakásában csak úgy hömpölyög a finomabbnál finomabb sütemények illata, amit az unokájuknak sütnek. Az anyukák, akikhez mindig visszamehetünk, ülhetünk az ölükben, lehetünk gyerekek, akik óvnak, védenek, mert ők a nagyok. :) Az apukák, akiknek te leszel a királykisasszony, vagy a Forma-1 sztár, esetleg a világ legjobb focistája, amíg világ a világ.

Ugye milyen szépek ezek a szerepek? :)

Ne cseréljünk, inkább éljük meg őket!

Elnézést, ne haragudj, bocsáss meg... Mind végülis a sajnálatunk kifejezésére használható, de milyen furcsa, hogy a sajnálom szó jön - szerintem - a legritkábban a szánkra.

Pedig, mint megtudtam a tanfolyam egyik napján, inkább azt kellene használnunk.

Hiszen, ha valakitől elnézést kérsz, vagy arra kéred, hogy bocsásson meg, át adod neki (megint) a felelősséget. A te "bűneidért" mástól vársz "megváltást". Míg, ha azt mondod, hogy sajnálom, "beismered", hogy valamit te rontottál el. Magadra veszed a felelősséget. Ez is lenne a lényeg!

Az is érdekes, hogy az angol és a francia nyelvben (ehhez a kettőhöz van több közöm) igazából a sajnálom-ot használják. Míg az angolok is magukra veszik a felelősséget az I'm sorry-val, a franciák is ált. azt mondják, hogy Désolé (kiejtve dézolé :))...

Amióta ezt tudom, szoktam magam figyelni, és tudatosan próbálnám a sajnálom szót használni, nem pedig a többit. De figyeljétek csak meg, vagy próbáljátok csak ki... Nagyon nehéz. Hiszen annyira hozzá szoktunk már, pl. ha valakinek csak nekiütközünk a buszon, vagy a közértben nekitoljuk a kosarunkat, hogy az elnézést használjuk, vagy a ne haragudjon-t. Legalábbis én eddig főleg ezeket használtam. És néha tényleg nagyon nehéz, sőt szerintem van olyan szituáció, ahol nem is biztos, hogy lehet használni a sajnálomot.

De azért, ha lehet, törekedjünk rá.

Nem feltétlen a Karácsony motivál, de azért lássuk be, kezd karácsonyi hangulatom lenni. Főleg úgy, hogy hétvégén nekiállok adventi koszorút csinálni. :)

Nah de, a szalagcímnél maradva...

Van egy együttes, akinek nagyon szeretem a számait, és nemrég hallottam az egyik legújabb számukat, aminek még van esetleg némi értelmes szövege is. :) Egy kicsit le is ragadtam a szövegnél, mert a második mondatban elhangzik annyi, hogy:
"minden nap ajándék, nem pedig velünk született jog".

Azóta ez elég sokat mocorog a fejemben. Hiszen, nagyon sok ajándék található meg az életünkben. Ajándékozunk karácsonyra, születésnapra, névnapra, gyermekszületéskor, ballagáskor, évfordulókon, új állás megszerzésekor, és így tovább...

Ha belegondolunk ezeket természetesnek vesszük. Természetes, hogy kapunk ajándékokat, ill. az is, hogy mi ajándékozunk. Mostanában, amennyire én észreveszem, egyre inkább tűnnek el az ajándékozási "ceremóniák", aminek én nem örülök. Hogy miért tűnnek el? Ki tudja... Nincs ötletünk, hogy minek is örülne a másik (de akkor eddig hogy volt, vagy miért nem ülünk le vele, és ha mást nem is, de miért nem kérdezzük meg, hogy minek örülne???), nincs elég időnk bevásárolni (hogy a készítést már meg se említsem, mert az milyen időrabló), tehát egyszerűen nincs elég időnk figyelni a másikra... :(

Én szoktam szeretni ezeket a dolgokat, szeretem elkészíteni az ajándékokat, "szöszmötölni" vele, vagy kideríteni, hogy mi is lenne jó a másiknak, kitalálni, hogy minek is örülne. Legalábbis, azoknak, akik fontosak nekem. :) (Igen, én is kategorizálok... :) :( ) De ha nem is készít mindenki valamit a másiknak, már azzal is jelzi, hogy fontos, ha megvesz valamit, sőt továbbhaladva az is jól esik az embernek, ha felköszöntik... :)

Viszont, ha ezekkel a "kisebb" ajándékokkal így bánunk, akkor vajon figyelünk-e a számban említett kincsre? Figyelünk-e annyira az életünkre, hogy minden napot tudjunk ajándéknak tekinteni, és ne csak elvárni? Észrevesszük-e a kis csodákat kint a világban, és - még inkább - önmagunkban? Megtesszük-e azokat a dolgokat, felhívjuk-e azokat az embereket, amiket/akiket csak halogatunk, hogy majd holnap? 

Szerintem, kezdjük el!!! :)

Nickelback: If today was your last day

Nem, nem lettem hirtelen bélyeggyűjtő, bélyegalbumom sincs, hogy meg tudjam bárkinek mutatni, úgyhogy most nem csapok át filatelistába.

Viszont, bele gondoltatok már abba, hogy mennyi bélyeget teszünk a másikra? Mennyi mindennel bélyegezzük meg egymást?

Így lesz pl. egy társaságban valaki a "cafka", akiről mindenki tudja, hogy ha bekerül valaki új, azzal ő biztos összejön.
Vagy esetleg az "alkoholista", akinek csak odaveted, hogy "ugyanmár, ennél úgyis többet szoktál inni".
Más esetleg a csapat "szakácsa", aki mindig "fel van kérve", hogy álljon a tűzhely, a bogrács, vagy bármely főzésre alkalmas edény mellett, és lássa el a társaságot.
Természetesen ott van a társaság szája is, aki csak mondja és mondja. :)
Ott van a pletykafészek, akinek akkor mesélsz el valamit, ha azt szeretnéd, hogy kb. fél perc múlva tudja mindenki más.
Esetleg van egy "alvómaci", aki bárhol bármilyen környezetben képes elaludni, akár állva is, és a párja a "Duracell nyuszi", aki pörög, táncol, amíg le nem merül. :)
És persze ott vannak a komolyak, a csöndesek, azaz a "mindettudók", a "nagyokosok". 

És vajon, bele gondoltatok-e már abba, hogy egy idő után, mennyire nem esnek jól ezek a piszkálódások? És vajon mennyire vesszük észre mi, akik a bélyegeket osztjuk, hogy már rég nem érvényesek a bélyegeink? Vagyunk-e képesek arra, hogy megváltoztassuk a bélyegeket? Még inkább, talán arra, hogy ne is adjunk???

Aki kíváncsi, hamar megöregszik. Ismerjük a mondást. :) De bevallva, nem hiszem, hogy csak ettől gyűjtjük a ráncainkat. :)

Viszont... Ha kíváncsiskodunk (és én egész jó vagyok (voltam?) ebben), akkor bizony belefuthatunk olyan dolgokba is, ami rosszul eshet. Akkor hiába akarunk ágállni ellene, vagy tovább passzolni a felelősséget, igenis nekünk kell szembesülni az információ "terhével", és igenis nekünk kell feldolgozni azt.

Nem mondhatod azt, ha megtudtál valamit, csak mert kutakodtál, hogy persze ez meg ez nem igaz, vagy épp ellenkezőleg ez meg ez úgysem változik, mert te meg te ilyen is olyan voltál. Ha nem tudsz meg"küzdeni" az információval, akkor sajnos az a te bajod. Nem hánytorgathatod fel mindig a másiknak bármilyen kis vitában, főleg, hogy te akartad megtudni...

Tehát, ha kíváncsi vagy... Viseld a következményeit.

Hány és hány ember van, aki úgy gondolja, hogy mindent tud agyból irányítani, ezért fogja a szívét, és tallonba teszi...

Persze az is igaz, hogy az agyunk irányít, ő mondja meg, hogy pumpálja a szív a vérünket, merre mozduljunk, mit mondjunk stb. És az is tény, hogy végleg halottnak csak akkor nyilvánítanak valakit, ha az agy nem kap több vért, de vajon, tud-e az agy működni akkor, ha a szív végleg feladja??? Ugye tudjuk a választ. Csak ideig, óráig, gépek segítségével esetleg tovább, de az már nem az igazi.

Azt is aláírom, hogy nem lehet(ne) mindig a szív után menni, de én világ életemben szív párti vagyok/voltam az agy kontra szív "csatában". 

Hiszen tudunk élni úgy is, hogy rutinból éljük az életünket, felkelünk, fogat mosunk, bemegyünk dolgozni, néha-néha még mosolygunk is, de valahogy olyan semlegesen telnek a napjaink. Igen, megy így is, csak vajon van-e értelme? Hiszen van megannyi néha mosolygós, néha sírós helyzet, esetleg csak egy egyszerű szituáció, ami megéri, és meg is érdemli azt, hogy szívvel lélekkel beleéljük magunkat. 

De mi van akkor, ha mégiscsak elzárjuk a szívünket, és inkább racionálisak vagyunk? Biztos, hogy jó az nekünk, még akkor is, ha úgy gondoljuk, ha ezzel védjük az egyik legféltettebb kincsünket, a szívünket? Ami, az egyik legtörékenyebb dolog, de mindemellett hihetetlen súlyokat is el tud viselni, és csak nagyon nehezen adja fel?! :)

Úgy gondolom, hogy hiába vagyunk racionálisak, hiába takargatjuk, bújtatjuk, védjük, óvjuk, ha egy számára kedvező szituáció jön a közelünkbe, utat tör magának, előjön és megdobban. És csak a nagyon rutinosak tudják gyorsan visszazárni. Aki kevésbé az, vagy még inkább, aki nem is akar az lenni, hagyja hogy dobogjon, hogy lüktessen a vér, hogy élettel telítődjön meg, hogy tudja azt mondani a szívünk a végén: "köszönöm, hogy mindezt átélhettem". :)

1) Végy egy papírt
2) Írd fel rá a vágyaidat (azért maradjunk a realitás talaján... Vin Diesel Einstein aggyal kevésbé..., ill. ne fél percen belül várjuk a 30 millát - kivéve, ha úgy adtunk fel lottót)
3) Hidd el, hogy teljesülhet.
4) Várj türelemmel és vonzd be.

:)

Hogy én hogy állok vele... :) A papír már meg van. Utána jön a nehezebbje. :) De azt mondják megéri. :)

"amik mindig győznek ... megint késve jönnek ... mikor véget érnek a szép hetek" - szól egy dalban, és lássuk be ált. negatív élményekhez kötjük őket.

Pedig a könny nélkülözhetetlen pl. a megfelelő látáshoz, hogy nedvesen tartsa a szaruhártyát; nagy segítséget jelent, ha idegentest, vagy valamilyen irritáló dolog kerül a szemünkbe; és persze - nem akarom kihagyni - jelen van akkor is, amikor patakokban folyik le arcunkon és épp a párnánk szívja fel.

Én mindig is könny ill. sírás párti voltam/vagyok. Ha "kell" a Hófehérkén vagy a Hamupipőkén is kellőképp meg tudok hatódni, és elmorzsolni néhány könnycseppet. Viszont a sírást, nem csak a nők privilégiumának gondolom. Valakitől hallottam, hogy egy férfi attól lesz igazán férfi, ha meri vállalni a könnyeit. Nem mondom, hogy minden pillanatban bőgje el magát (az tényleg nem férfias), de néha nekik is fájhat úgy valami, ill. ők is örülhetnek annyira valaminek, hogy kicsorduljon az a könny.

Merthogy nem csak a negatív élmények "kényszerítenek" minket sírásra. Gondoljunk csak bele, akár egy esküvőbe, egy baba születésébe, esetlegesen egy olyan helyzetbe, ahol megmenekült valamilyen helyzetből egy nekünk fontos személy, vagy akár mi magunk. Akkor is sírunk! Az örömtől, vagy a megkönnyebbüléstől.

És emellett... Van olyan helyzet is, amikor egyszerűen csak sírni tudnál a boldogságtól. Vagy annyira átadod magad az érzésnek, vagy épp felfedeztél valamit, hogy igen, sírsz, könnyezel, de nem azért, mert rossz. Pont az ellenkezője miatt. Mert annyira jó!!! Ráeszmélsz, megtalálod önmagad, feloldódsz a zenében, esetleg egy meditációban, a táncban, megmutattad, hogy mennyit érsz, és visszajelzést is kapsz róla, és ez a sok-sok pozitív élmény annyira meghat, hogy sírsz örömödben. És közben, nagyon jól érzed magad!!! :) 

Hisz a könnyek alatt, csillog a szemed, mosolyog a szád, és az egész lényed boldogságot áraszt.

Próbáljátok ki!!! Jót tesz!!! :)

A Tejút kb. 10 x 10 a tizediken darab csillagot tartalmaz.

A galaxisok becsült száma 100 milliárd.

Így a Világegyetemben 100 milliárd x 100 milliárd, vagyis 10^22 db. csillag van.

És ha felnéztek, és esetleg nem hullócsillagot, nem is repülőt láttok, de valami mégis mozog odafent, akkor az egy műhold... :) Én még nem láttam szabadszemmel, de vannak, akik állítják, hogy lehet! Szóval, vadásszunk műholdra!!! :)

A hétvégi ágyba reggelik mellett van még jó pár dolog, amiért szeretek hazajárni vidékre. Ilyen pl. nyaranta az a tény, hogy a pesti döglesztő meleg lent kevésbé az, hiszen nem süt a házakból, vagy az aszfaltról a hő. De említhetem a csendet és a nyugalmat is, hogy egy vasárnap délután ne a 15 percenként közlekedő buszt/trolit kelljen hallgatnod.

És... Az egyik kedvencem... :)

Az a látvány, ami akkor tárul elém - de még inkább fölém -, amikor este/éjjel hazaérek, vagy csak kimegyek a kertbe, lekapcsolom a lámpát, és felnézek az égre.

És megannyi csillag, bolygó mosolyog vissza rám, a Holddal és a Tejúttal karöltve. Ilyenkor szeretem csak nézni az eget, nyaranta hullócsillagokra vadászni (és persze kívánni), vagy az év bármely szakaszában csillagképeket keresgélni. Olyan, mintha egy kicsit megállna az idő, és elveszel a csodálatos ezüst pöttyös fekete takaróban.

Ha van kedve, és ideje az embernek, akkor ilyenkor kifekszik a fűbe, vagy leül egy székre és csak néz felfele, csodálva az apró fényeket.

Én legalábbis nagyon szeretem ezt csinálni.

Ezért is volt furcsa, hogy idén nyáron több olyan emberrel is találkoztam, aki nem látott még hullócsillagot. Úgyhogy, fogtam magam, meg őt, néhány párnát, szék alátétet, és elvittem a kert legsötétebb pontjába. Hanyatt feküdtünk a leterített dolgokon, és csak néztük a felettünk elterülő csodát. És pár perc múlva már hallhattam is, hogy "Nahát, milyen szép", és "Nézd, ott volt egy!!!" :).

Van egy pár "elkerülhetetlen" kozmikus törvény. Legtöbbször talán a vonzás törvényéről hallunk (erről szól a Titok c. könyv/film is). De ide sorolhatjuk a gondolat teremtő erejét is, amire az agykontroll épít.

Viszont, ami mostanában jobban megfogott, vagy legalábbis végre hallottam róla, és most fel is fogtam, az a rezgés törvénye. Hiszen körülöttünk minden (tárgy, élőlény) bizonyos rezgéssel rendelkezik. Mint ahogy az embereknek is külön-külön hullámai vannak, és különböző szinteken rezegnek. Így, amikor magyarázták a rezgés fogalmát, hogy vizualizálhassuk, és jobban elraktározzuk az információkat, azt mondták, hogy képzeljünk el egy pattogó labdát. Amilyen ritmusban pattog a "labda", ugyanolyan "labdatárssal" fogja jól érezni magát. Megtudtam azt is, hogy a gyorsabb pattogás nem jelenti azt, hogy valaki magasabb rezgés szinten áll, sőt, ennek pont az ellenkezője jellemző a magasabb szintekre. Ez viszont nem jelenti azt, hogy aki gyorsabban pattog, kevésbé értékes. Egyszerűen csak más a hullámhossz.

Ezzel a törvénnyel, mostanában én is találkozom a saját életemben. Sokan azt mondják, és én is érzem, hogy változom, fejlődök, és - ki gondolná - nyugszom, kevésbé vagyok türelmetlen, kiegyensúlyozottabb vagyok, jobban figyelek az élet szépségeire, pozitívabb vagyok. Ok, nem mondom, hogy ez mindig tökéletesen megy, de azért törekszem rá. 

Viszont ezzel egyenlő arányban változik a körülöttem lévők "összetétele". Egy barátnőm ezt úgy fogalmazta meg a hétvégén, hogy "Viki, aki bírja a rezgésedet, bent volt a szobában, aki nem, az kint". Az egészben az a legszokatlanabb, hogy látom ezt kívülről, viszont belül elég nehéz feldolgozni. Hiszen azt jelenti, hogy változtam - még egyszer szeretném kiemelni, hogy nem vagyok se jobb, se rosszabb, mint a többiek - és már nem egy szinten rezgek velük... A tanárunk, aki mesélt a törvényről, mondta, hogy el kell fogadnunk a változást, és bár ragaszkodhatunk a régi dolgokhoz, nem sokat érünk vele. Hiszen, ha a másik még nem áll készen arra, amire mi már igen, mit tudunk csinálni? Próbálhatunk segíteni neki, hogy ő is haladjon velünk - de mivel nem áll még készen, nem sok esélyünk lesz rá - vagy esetleg mi "léphetünk vissza egy szintet", ami lássuk be, se nekünk, se neki nem lesz jó...

Mi a legjobb?

Engedni. Ha kell, akkor azt, hogy elszakadjunk, és talán egyszer, később újra keresztezzük majd egymás útját. :)

Az egyik kolléganőmmel beszélgetve eljutottunk ahhoz a témához, hogy létezik-e barátság nő és férfi között? Ő azt mondta, hogy szerinte nincs ilyen. Részben még egyet is értek vele, hiszen ha jobban belegondolunk különböző időszakokban akár az egyik, akár a másik fél lehet, hogy többet szeretne... Azért csak részben értek egyet, mert nekem vannak fiú/férfi barátaim, sőt, ők beletartoznak abba a 4-5 emberbe, akik fontosak az életemben. Igaz, azt is be kell ismernem, hogy mind kettejükkel volt kapcsolatom, így végülis én is beleestem a kolléganőm által fent említett "problémába". Viszont, ma már, nincs meg a vágy a "többre", csak a könnyed beszélgetésre, a baráti kapcsolatra.

Viszont tudjuk-e, hogy mikor lépjük át azt a vékony hajszálat? Hogy alakulhat ki a több, ha úgy indult, hogy csak barátság? Miért merünk/tudunk zuhanni az érzésbe, akkor is, ha tudjuk, hogy nincs, vagy nem túl sok esélyünk van a viszonzásra? Vajon megéri-e kockáztatni a barátságot, vagy van-e annyira érett a másik fél, hogy megértse, ne használja ki, és segítse, azt aki színt vall? És vajon mikor jön el az idő, hogy színt valljunk? És miért van az, hogy "néha" nem csinálunk mást, csak logikátlanul reménykedünk???

Ma egy érdekes darabot láttam újfent a színházban. Nagyon tetszett mindkettőnknek, bár nem volt az a felhőtlen, könnyed, vidám darab, mint a múlt heti. De azért nem is az az érfelvágós Csehov dráma.

2 szereplős darab. Amúgy is szeretem az ilyen típusú darabokat, mert a színészek talán többet improvizálnak. Ez mondjuk nem ilyen darab volt.

Maga a darab a házasság különböző szituációit mutatta be, aminek a központi részében egy ágy állt. Egy férj és feleség fontosabb pillanatait mutatja be, az esküvővel kezdve, a gyermek születésen keresztül, a lehetséges megcsalásig, a gyerekek kirepülésén és a klimaxon át, addig, amíg el nem költöznek 20-30 év múlva, és az ágy marad.

A két szereplő Gregor Bernadett és Görög László. Nagyon jól játszottak. Bár Gregor Bernadettért még mindig nem rajongok, de azt el kell ismernem, hogy gyönyörű és nagyon, de nagyon nőies az a nő, akitől finom, apró trükköket is elleshettünk, ha eddig nem alkalmaztuk volna őket. :)

Kifele jövet épp azon beszélgettünk, hogy a fiatalabb nemzedéket ez vajon felkészíti-e azokra a "feladatokra", amik egy házassággal járnak, és hogy vajon az idősebb nemzedék magára ismert-e a darabban?

Viszont, ami engem jobban elgondolkoztatott, az az, hogy vajon manapság van-e még olyan házasság, ahol az első nagyobb akadály nem rögtön a válást, vagy akár egy kapcsolatban a szakítást eredményezi, hanem a probléma megoldását, finom kezelését???

Van még olyan házasság, mint anno a nagyszüleinkké, vagy a dédszüleinkké, ami ugyan nem tökéletes, de mégiscsak összetartó? Egyáltalán mennyire ismerjük azokat a házasságokat, amikre irigykedünk? Vajon csak a látszatra irigykedünk, és egy álmot hajkurászunk? Szeretném hinni, hogy nem.

Ma nagyon kellemes estét töltöttem az egyik legjobb barátom és még kb. min. 200 ember társaságában. Ugyanis színházban voltunk. :)

Ez volt az első előadásom ebben az évadban, merthogy az is köztudott rólam, hogy szeretek színházba járni. :) Szeretem azt a hangulatot, azt a készülődést, hogy igenis szebben öltözzek, kisminkeljem magam, adjam meg a tiszteletet a színészeknek, az épületnek, és természetesen a művészetnek is. És bár mostanában mindenki már szereti "elengedni" magát, ma mégis nagyon jó volt látni, hogy a nézők 95 százaléka csinosan, kiöltözve érkezett a színházba.

A ruhatár sorában mögénk került egy idősebb házaspár, ahol az úr elvette a hölgy kabátját, és sorba állt. Nem annyira figyeltem meg őket, de nekem nagyon jó érzés volt, hogy láttam ilyen idős embereket, akik dacolva a rossz idővel, a hideggel, a reumával és minden egyéb kifogással 70+ évesen eljöttek és kikapcsolódtak. Nem tudom, hogy vajon férj és feleség voltak-e, de látszott rajtuk, hogy mennyit készülődtek erre az estére. Ha nem házaspárok voltak, akkor talán ez lehetett az első randi??? El tudjuk képzelni mennyit készülnénk egy első randira 70 évesen??? Ruhát összeválogatni, szépen felöltözni, kisminkelni magunkat... Olyan jó érzés volt látni azt, hogy mekkora élménnyé varázsoltak egy "egyszerű" estét, hogy bár amúgy is nagy színház rajongó vagyok, és szoktam adni arra, hogy ki legyek öltözve, eldöntöttem, hogy annyi évesen, mint ők, én is szeretnék majd még színházba járni.

Addig pedig... Színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő. Ugye tudjuk?! :)

A hétvégén voltam egy önismereti tréningen, immár második alkalommal. Nagyon jól telt, és minden ilyen alkalommal rájövök, hogy még sehol sem tartok... Bár, mint megtudtam, Szókratészt, is azért tartották a legnagyobb görögnek, mert tudta, hogy nem tud semmit, és ezt nem is félt bevallani... Szóval haladok... :)

Na de... A mostani alkalommal a párkapcsolat témakörét "veséztük" ki.

Van egy hölgy a csoportban, aki épp azt mesélte, hogy van egy kiszemeltje, és "hűűűűűűűűűű, de nagyon szerelmes", de igazából nem tud róla semmit, csak hogy kb. hány éves, és esetleg hol dolgozik... Ez ugye nem sok. Se a neve, se a címe, se semmi... Közben az is kiderült, hogy míg ő ezért a pasiért áhítozik, addig több férfiú is verseng a kegyeiért. De ők persze nem felelnek meg... Rohan az elérhetetlen után... Ismerős nektek is a szitu??? Szerintem mindannyiunknak volt már benne része... :) 

Amikor a tanító, aki tartotta a tréninget annyit kérdezett csak tőle, hogy "Biztos, hogy akarod, vagy csak jó valami olyanba "kapaszkodni", amihez nem kell felelősség?", akkor egy kicsit "megfagyott" a levegő... Pedig csak egy egyszerű kérdés... Mégis kevés embernek jut eszébe innen nézni a dolgot. Hiszen, ha egy elérhetetlen után vágyódunk nem kell foglalkoznunk azokkal a kapcsolatokkal, emberekkel, akik ott vannak, és se nem jobbak, se nem rosszabbak mint a másik, csak "elérhetőbbek"... Így talán veszélyesebbek is, de az biztos, hogy nagyobb felelősséget hoznának magukkal.

Az is érdekes dolog, hogy ez csak kintről nézve ilyen egyszerű. Mint sok minden. Hiszen, ha benne vagy, akkor logikusnál logikusabb dolgokkal tudod megmagyarázni, hogy a te életed miért kivétel... Pedig nem az... Majd rájössz, de idő kell hozzá. Addig viszont maradnak az általunk létrehozott kifogások, hibák, hogy x és y miért is nem lehet olyan mint z... Csakis azért, hogy ne kelljen felelősséget vállalnunk...

Pedig... Lehet, hogy jobb lenne...

Nem is olyan rég kaptam egy továbbküldős e-mailt a sok mellett, ami nem hoz rád semmit, ha nem küldöd tovább, de ha elolvasod talán elgondolkodsz egy kicsit.

Az e-mail arról szól, hogy ki hogy áll az élethez. Ki negatívan, ki pedig pozitívan. Biztos többen megkaptátok már.

Tudom, hogy mindenki szkeptikusan fogja fel, meg persze mi is lehetne csodaszép egy esős, nagyon szeles napban, de mégis az e-mail arról szól, hogy igazából csak rajtad múlik, hogy mosolyogva ill. pozitívan fogod fel az életet, vagy épp ellenkezőleg.

Van egy nagyon kedves barátom, akiről meg tudtam, amikor megismerkedtünk, hogy mindig próbálja az érem pozitív oldalát nézni. Úgy hozzáállni a dolgokhoz. Eleinte nagyon furcsa volt, hogy mindenhez ennyire pozitívan állt hozzá, de idővel megszoktam, és talán egy kicsit rám is rámragadt, hogy ne negatívan álljak a dolgokhoz. Próbálok pozitív lenni, mosolyogni, és örülni minden kis apróságnak. Nem mondom, hogy mindig megy, de azért törekszem rá. Így egész könnyű mások napját is egy kicsit felvidítani, vagy legalábbis kilökni őket a folyamatos negatívumból.

Úgyhogy mindenki "harcra fel", próbáljuk meglátni mindennek a pozitív oldalát!!! :)

Ezekben az időkben annyit halljuk azt a szót, hogy válság, hogy már-már sajnos természetesen használjuk. Mostanában sajnos főleg a gazdasági válságot értjük ezalatt, de azért lássuk be, van még egyéb jelentése is.

Mert pl. van szerelmi válság, házassági válság, és így tovább.

Talán mind közül a legkisebb rossz az "alkotói válság".

Persze mondom én ezt könnyen, hiszen nem az írás, a festés, vagy egyéb gyönyörű művészeti ténykedés a "kenyerem". De mostanában én is belefutottam.

Lennének témák, amikről szívesen írnék, de valahogy nem jön az ihlet. Persze takarózhatnék sok mindennel. Pl., hogy költözködtem, és nem volt időm rá, vagy hogy mindig nagyon későn feküdtem le, és már nem volt hozzá erőm, de be kell valljam, lehetett volna. Szóval nincs semmi más "mentségem", minthogy nem jöttek a szavak, ill. hogy elszállt valamerre a "múzsa".

De most úgy érzem, hogy talán visszajött, és újra jönnek majd a gondolatok, történetek, kérdések és latolgatások... A sok-sok kesze-kusza kis történet, az én életemből, a kérdéseim, a kis filozófikus blogom.

Köszönöm, hogy noszogattatok, remélem majd szép lassan, kis történetekben meghálálhatom. :)

Viki

Ma reggel beszélgettem egy kedves ismerősömmel, és szóba jött, hogy mit szeretne csinálni a jövőjében. Így kiderült az is, hogy a vágya teljes ellentéte annak, amit most csinál. Viszont tudja azt is, hogy vannak olyan "hobbijai" - mint pl. az utazás, a sport, a színházba járás -, amikhez szüksége van olyan fizetésre, amit a hőn áhított állással nem kapna meg. Így "tűr", és természetesen, mint sokan mások vár a lottó ötösre... 

Tehát felmerül a kérdés...

Vajon tényleg túlontúl elanyagiasodtunk? És ezáltal elvesztettük a merszünket is? És vajon jogosan irigykedünk másokra, akik feladták a biztosat, csak azért, hogy éljék az álmaikat?

Vajon mi kell ahhoz, hogy meg merjünk tenni egy ilyen nagy lépést? Hogy esetleg mindent feladva mi is kövessük az álmainkat? Mennyire kell már esetleg utálnunk a munkánkat, hogy ne számítson mennyi pénzért, de akkor is váltsunk? És vajon nem beszéljük-e le akkor mégiscsak magunkat, mert pl. átgondolva, nagyon is jól fizet, bármennyire is utáljuk, vagy mert már nem csak magunkért vagyunk felelősek, és a sor végén (lehet, hogy inkább már az elején) azt gondoljuk, hogy talán nem is olyan fontos az az álom, az a terv... Egyáltalán ha eljutunk oda, emlékszünk-e még a tervre?

És vajon eljutunk oda valaha, hogy ilyen helyzetben, ne a pénz legyen a fontos???

Gondoljunk csak bele...

Mennyi de mennyi listát írunk, állítunk össze, akár nap mint nap.

Mert például ott van a bevásárló lista, amit az édesanyák hetente minimum egyszer a férjük kezébe adnak. Vagy esetleg a másnapi úthoz segítséget adó pakolási lista, hogy mi kerüljön, és mi ne kerüljön a bőröndbe (aminek a tetejét így is, úgy is ráülve fogod tudni csak becsukni). Vagy például egy fejvadászcég által elkészített jelöltlista az ügyfél számára. A "miket kell ma megcsinálnom", az esküvői ajándék, a "milyen új bútor kell még a lakásba", és akár az újrahívandók listája is. És így tovább, és így tovább...

De mi van az egyik legfontosabbal??? Emlékszünk még rá??? Vajon hol van??? Van egyáltalán??? Mi egyezik a régen írtakkal, és mi nem??? Van új dolog, amit ráírhatunk??? És van régi, amit kipipálhatunk???

Tudjátok milyen listáról beszélek??? :)

Ez az a bizonyos "ÁLOMLISTA".

Így már könnyebb megválaszolni a fenti kérdéseket? Vagy épp ellenkezőleg, még nehezebb???

Az "álomlista", ami lehet, hogy csak benned van megírva, leírva nincs. De lehet, hogyha jobban utánanézel megtalálod egy kockás lapon, ami már megsárgult az idő múlásával. Esetleg pontosan tudod miről beszélek, és azt is tudod, hogy a könyves polc legfelső polcán, a harmadik és a negyedik könyv között van? Vagy most hallod először, és remélem gyorsan nekiállsz összeállítani egyet. :)

Az álomlista... Ami már gyerekkorod óta a gondolataid között mocorog. Hogy mi lehet rajta??? Mindenkinél más és más...

Van akinél így kezdődik: család, kutya, kicsi ház.
Van aki ezt "írta" rá: csak táncoljak itt és itt.
Másnak talán ez van rajta: Ő.
Megint másnál talán ezzel kezdődik: tudjak bízni.
És még megannyi "álom", ami rajta van a kis listánkon, igaz???

Elárulok az enyémről egyet, sokan tudjátok, így nem lesz meglepő... :)
Rajta van, hogy kijussak Párizsba. Sikerült. És mióta ez sikerült, felkerült mellé még ez is: minden évben... :)

Ez a lista, ha kell napról-napra tud változni, sőt percről-percre... De lássuk be, a nagy vágyak, álmok nem múlnak el napról-napra, és nem is biztos, hogy megtörténnek azáltal, hogy megálmodjuk őket. Tenni is kell érte...

És ami még nagyon fontos... Ha kell, találjunk vissza a listánkhoz. És ne hagyjuk, hogy mások elfeledtessék, és eltöröltessék velünk, mert nekik nem tetszik. Ez a Te listád! Mindig is az volt, mindig is az lesz... Ha változtatsz, csak úgy tedd, ha te is szeretnéd!

És addig... Írd meg, gondold újra, ha szeretnéd rejtsd el, írd fel titkosírással, lakatold le, de időről időre olvasd el, gondold át, újra és újra, és ha a kezedben van, akkor... Egészítsd ki, pipálj, és ha valami nem jön/jött össze, ne szomorkodj, tudd, hogy mindent megtettél érte, és így van ez jól.

És haladj tovább a többi felé!!! :)