Fuss el véle... :)

Nem, nem fejezem be a blogot (bárki is örülne, vagy szomorkodna miatta). :) Viszont lassan itt az évvége, és talán pont alkalmat ad egy olyan témára, ami nekem nagyon nem megy...

A vég...

Nagyon nehezen tudok lezárni... Van egy ismerősöm, ő saját maga állítása szerint profi a "temetésekben", valaminek a lezárásban. Én épp ellenkezőleg. Szuper vagyok építésben, és fenntartásban (szerintem), de lezárásban pocsék. Nem tudom miért... Vagy talán tudom, csak egyenlőre még nem akarom bevallani magamnak... Igen, nem megy könnyen az elengedés. De már tanulom (legalábbis remélem) :).

Milyen fura, hiszen valaminek a vége, pont valami másnak a kezdetét jelenti. És mégis mennyire félünk attól a mástól... Még én is, aki kezdetekben jó vagyok. Vajon miért félünk? Gondolom azért is, mert más, mert ismeretlen, és amit elhagyunk érte, azt már annyira ismerjük, és ugyan lehet, hogy nem a legjobb, de azért mégiscsak ismerős rossz... És ugyan az új veszélyeket (is) tartogathat, de mennyi, de mennyi élményt...  Mégis nem könnyen lépünk bele... 

Az is érdekelne, hogy ki mikor veszi észre, ha valaminek vége van. Mikor jön el az a pont, amikor mindenki realizálja, hogy kész, nincs tovább, ennyi volt... Mi kell ahhoz, hogy még a leginkább bizakodók is rájöjjenek, hogy nem kéne ezt erőltetni... Inkább emlékezni arra, ami eddig szép volt, és nem tovább erőltetni valamit, ami nem megy... És vajon, amikor észrevették, akkor mi megy végbe bennük? Másokat okolnak, vagy egyből értik az egészet, és tudják, hogy így kellett lennie? Meg van-e ugyanaz a gyász periódus egy barát, egy társaság, egy munka, egy kép elvesztése esetén is, mint ahogy gyászolunk valakit, aki elment az élők sorából? Szerintem meg kéne lennie. Kéne a sokk, miután realizáltuk a dolgokat, aztán persze a tagadás, hogy áááááá, ez még működik, utána a düh, hogy miért is nem tettünk érte, majd a depresszió, ami szürkére fest mindent, és végül a belenyugvás, ami végre békét hoz nekünk.

És akkor nyugodtan, békével, kiegyensúlyozottan tudunk elindulni az új felé, mert akkor már nem akarjuk a becsukott ajtót nézni. :)