Nagyjából 6 vagy 7 évvel ezelőtt azzal ünnepeltük meg az egyik legjobb barátom szülinapját, hogy hárman felmentünk a Sas-hegyre éjjel. A "felmentünk" számomra úgy nézett ki, hogy a két fiú között próbáltam mindkettőjük kezéből annyi energiát meríteni, amennyi elég volt ahhoz, hogy túléljem az éjszakai kirándulást. (Ugyanis, mint egy regressziós hipnózis alkalmával kiderült, nem hülyeségből rettegek az erdőkben éjjel, hanem mert egy régi-régi életemben ott öltek meg... Nah, de ez csak egy kis magyarázat a félelmemre. :) A történet nem erről szól.)

Szóval ezután nagyjából minden évben felmentünk a Sas-hegyre, igaz néha már csak kettesben az Ünnepelttel. 

Így volt ez idén is, amikor betöltötte a gyök 961.-ik évét. Most a változatosság kedvéért nem a Sas-hegyre, hanem a Hármashatárhegyre mentünk fel az éjnek évadján, és még egy kis meglepetésként, nem csak ketten, hanem 5-en, hogy megünnepeljük a nemrég születettet. :) 

A kirándulás nagyon jól sikerült, és magamhoz képest, nagyon vagány és szuper voltam. Simán tudtam mindenféle görcsös kézfogás nélkül mászkálni az éjfekete erdőben... Aztán... Amikor már jöttünk lefele a hegyről, valahogy mégiscsak vesztettem az önbizalmamból, de a legjobb dolog ebben az volt, hogy az Ünnepelt megállt, és magától megfogta a kezem, hogy ne féljek. Innentől kezdve úgy mentünk tovább, hogy tudtam, hogy ott van, fogja a kezem (ha ez nem is véd meg mindentől), de mégiscsak biztonságot ad. És ha ez az egész nem lett volna elég, akkor egy olyan szituációban találtam magam, ahol senki nem csinál viccet abból, hogy én félek a sötét erdőben, volt aki nem tudta, annak elmondtuk, hogy én ezzel hadilábon állok, de nem csámcsogott rajta, hanem együtt mentünk tovább beszélgetve lefelé az úton. 

Úgyhogy, ha nem is feltétlen békéltem meg az éjszakai erdővel, de szívesen megyek fel, akár kettesben, akár többesben évente (lehet, hogy akár többször is) egy-egy hegy csúcsára a "sűrű, sötét" erdőn keresztül. :)