Nem tudom, ki hogy van vele, de egy kristálygömb gyerekkorban, és felnőttkorban is elbűvölő lehet. A szépsége, a csillogása, a törékenysége mind-mind elvarázsol, legalább egy pillanatig, amikor óvatosan feltesszük pl. a karácsonyfára, vagy egyszerűen csak valahogy a kezünkbe kerül. Mindenki a lehető legóvatosabban bánik vele, hiszen, ha leejtjük, abban a pillanatban millió apró darabra törik, és elveszik a varázs.

Talán pont annyira törékeny, mint a ránk bízott titkok, amellyel a belénk vetett bizalmat fejezik ki barátaink, ismerőseink. De ehhez kell egy bizonyos idő, kell egy bizonyos érettség/felnőttség is. Ha jól bele gondolunk a kisgyerek is rajonganak a kristálygömbökért, és oda is adjuk nekik, de azért ott állunk hátul, hogy gyorsan el tudjuk kapni, ha esetleg leejtik. Ugyanígy van ez a felnőttekkel is. Ők is rajonganak a titkokért, ám, míg a gyerekekre tudunk figyelni, a barátainkra, ismerőseinkre nem tudunk mindig árgus szemmel ügyelni, hogy mikor ejtik el, vagy még inkább, mikor teszik közhírré a mi féltve őrzött kristálygömbünket.

Nem tudom azt mondani, hogy mindig jól használtam, és óvatosan bántam mások kristálygömbjeivel, de azt hiszem egy ideje már sikerül megbecsülnöm, és ha kell vatta közé tennem az apró, vagy épp hatalmas, rám bízott gömböket. És bár ugyanúgy szeretek szappanbuborékokat fújni, mesét hallgatni, hóembert építeni, mint gyerekkoromban, de úgy gondolom, hogy valamiben sikerült felnőnnöm, és vigyáznom mind a saját, mind mások kristálygömbjeire.