Ma reggel beszélgettem egy kedves ismerősömmel, és szóba jött, hogy mit szeretne csinálni a jövőjében. Így kiderült az is, hogy a vágya teljes ellentéte annak, amit most csinál. Viszont tudja azt is, hogy vannak olyan "hobbijai" - mint pl. az utazás, a sport, a színházba járás -, amikhez szüksége van olyan fizetésre, amit a hőn áhított állással nem kapna meg. Így "tűr", és természetesen, mint sokan mások vár a lottó ötösre... 

Tehát felmerül a kérdés...

Vajon tényleg túlontúl elanyagiasodtunk? És ezáltal elvesztettük a merszünket is? És vajon jogosan irigykedünk másokra, akik feladták a biztosat, csak azért, hogy éljék az álmaikat?

Vajon mi kell ahhoz, hogy meg merjünk tenni egy ilyen nagy lépést? Hogy esetleg mindent feladva mi is kövessük az álmainkat? Mennyire kell már esetleg utálnunk a munkánkat, hogy ne számítson mennyi pénzért, de akkor is váltsunk? És vajon nem beszéljük-e le akkor mégiscsak magunkat, mert pl. átgondolva, nagyon is jól fizet, bármennyire is utáljuk, vagy mert már nem csak magunkért vagyunk felelősek, és a sor végén (lehet, hogy inkább már az elején) azt gondoljuk, hogy talán nem is olyan fontos az az álom, az a terv... Egyáltalán ha eljutunk oda, emlékszünk-e még a tervre?

És vajon eljutunk oda valaha, hogy ilyen helyzetben, ne a pénz legyen a fontos???