A hétvégi ágyba reggelik mellett van még jó pár dolog, amiért szeretek hazajárni vidékre. Ilyen pl. nyaranta az a tény, hogy a pesti döglesztő meleg lent kevésbé az, hiszen nem süt a házakból, vagy az aszfaltról a hő. De említhetem a csendet és a nyugalmat is, hogy egy vasárnap délután ne a 15 percenként közlekedő buszt/trolit kelljen hallgatnod.

És... Az egyik kedvencem... :)

Az a látvány, ami akkor tárul elém - de még inkább fölém -, amikor este/éjjel hazaérek, vagy csak kimegyek a kertbe, lekapcsolom a lámpát, és felnézek az égre.

És megannyi csillag, bolygó mosolyog vissza rám, a Holddal és a Tejúttal karöltve. Ilyenkor szeretem csak nézni az eget, nyaranta hullócsillagokra vadászni (és persze kívánni), vagy az év bármely szakaszában csillagképeket keresgélni. Olyan, mintha egy kicsit megállna az idő, és elveszel a csodálatos ezüst pöttyös fekete takaróban.

Ha van kedve, és ideje az embernek, akkor ilyenkor kifekszik a fűbe, vagy leül egy székre és csak néz felfele, csodálva az apró fényeket.

Én legalábbis nagyon szeretem ezt csinálni.

Ezért is volt furcsa, hogy idén nyáron több olyan emberrel is találkoztam, aki nem látott még hullócsillagot. Úgyhogy, fogtam magam, meg őt, néhány párnát, szék alátétet, és elvittem a kert legsötétebb pontjába. Hanyatt feküdtünk a leterített dolgokon, és csak néztük a felettünk elterülő csodát. És pár perc múlva már hallhattam is, hogy "Nahát, milyen szép", és "Nézd, ott volt egy!!!" :).