Állsz, és várod.

Boldogsággal vegyes kétségbeeséssel percenként az órád nézed, hogy merre lehet...

Elképzeled. Felidézed magadban. A szemét, az arcát, a mosolyát, az alakját, a kezét...

És végre!!! :) Ott jön! Vagy az nem is ő?

De, ő az, de nem az a mosoly, szem, arc... Akkor???

Biztos, hogy nem keverted össze valakivel, vagy csak a képzeleted játszik???

Állsz, és várod.

Boldogsággal vegyes kétségbeeséssel percenként az órád nézed, hogy merre lehet...

Elképzeled. Felidézed magadban. A szemét, az arcát, a mosolyát, az alakját, a kezét...

Vagy legalábbis szeretnéd... De nem megy... Pedig szerelmes vagy. Odavagy érte... Akkor miért nem megy??? Miért nem jut az eszedbe az arca, a mosolya, a szeme???

Miért???

Ezt a részt már régebben is meg akartam írni, de csak most jutottam el ide. :) Biztos van oka... :)

Szóval, lássuk csak...

Egyszer volt, hol nem volt... Volt egyszer egy lány és egy fiú. Összenéztek, egymásra nevettek, beszélgettek, míg napról napra szerelmesebbek lettek egymásba. Aztán végre bevallották maguknak, hogy igen, én őt, ő engem... :) Összejöttek, folytatódott a varázs, a simogatások, a kedves szavak, szeretlek, én is téged, hiányzol, te is, kicsim, szívem, egyetlenem, és az egyedül csak veled, igen, soha senki mással... És boldogan éltek, míg meg nem haltak...
Legalábbis a mesében biztos így folytatódott volna...

De mi van akkor, ha az egyik fél (ok, esetünkben a lány, de a kérdés szempontjából lényegtelen, hogy melyikőjük is az) mit sem sejtve él a fenti képben, röpködve a rózsaszín/lila fellegekből szőtt ködben, ám egyszer...

Mint derült égből a villámcsapás...

Odajön a másik, és közli, hogy nem megy... És állunk ott értetlenül, hogy mi nem megy??? Miért ne menne??? Hiszen eddig ment... És olyan csodálatos volt... És mit tegyek, hogy menjen??? Mivel mehetne??? Mi a baj??? És még legalább ezer meg ezer hasonló kérdés... Hogy talán megértsük, hogy mi történt... Mi történhetett, hiszen tegnap még azt mondta, hogy soha senki mással, és szeretlek...

Ha túl vagyunk az első sokkon, jönnek a megoldási lehetőségek, hogy változunk, változtatunk a kapcsolaton, több vagy épp kevesebb programot szervezünk, és elérjük, hogy eltűnnek a fekete felhők az égről, és újra kezdődhet a rózsaszín ködben járás. Olyan jó, hogy itt vagy, te is, milyen jó hozzád bújni, hmmmmmmmm, igen, én is szeretlek... Megint a jól ismert szavak és érzések...

És megint beleéled magad, sőt, ha lehet, még hevesebben. Mivel nemrég megijedtél mindent megteszel, hogy szép, jó, jobb, tökéletesebb legyen. Belelovalod magad, újra szerelmes leszel, újra és újra...

Mígnem...

Jön a könyörtelen vég... Mert mégsem volt elég bármit csináltál, változtál, tettél, nem voltál elég te magad, lehet, hogy mégsem ezt kereste, ő maga se tudja... És ez már végleges... Tényleg... És persze neki sem könnyű, mert ki kell mondania, meg persze azért valahol szeretett, csak valahogy mégsem úgy...

De te...

Te ott állsz összeomolva, magadba roskadva, értetlenül, kétségbeesetten, tehetetlenül...

Jönnek a rosszabbnál rosszabb napok, a kiborulások, a végetnemérő elemzések, hogy mit és hogy kellett volna, és persze megnyílnak a kiapadhatatlan könnycsatornák is...

De higgyétek el, tudom, hogy közhely, de nagyon is igaz...

Az idő mindent megold.

És egyszer majd azt veszed észre, hogy élsz, boldog vagy, mosolyogsz másokra és magadra is, és tudod, hogy idővel majd rá is. És tudod, hogy sokat köszönhetsz neki, bármennyire is belehaltál egy "kicsit". De mennyit segített, hogy tanulj, fejlődj, hogy rágyere sok mindenre, hogy közelebb kerülj magadhoz, és szeresd magad, hogy tudd mennyit érsz.

És, hogyha jön egy másik, akkor kérdés nélkül zuhanj megint, mindegy mi lesz a vége. :) Mert mi értelme van kintről nézni, ha szereplő is lehetsz, nem igaz??? :)

Sok szeretettel, egy "távoli" barátnak. :)

Akarod? Ugye akarod??? Naaaaa, légyszi, légyszi, légyszi...
Hallottátok már ezeket a kérdéseket, ill. rábeszéléseket ti is, ugye?

Bármikor, amikor szeretnénk elérni valamit, próbáljuk meggyőzni a másikat.
Van, amikor - és általában ez a jellemző - a jó szándék vezet, de van, amikor már annyira "mániákusak" vagyunk, hogy azt nem lehet jó szándéknak hívni.
Mert pl. tegyük fel olvastunk valamit, voltunk valahol, láttunk valamit, ami nekünk nagyon jót tett, persze, hogy szeretnénk, ha a másiknak is jót tenne, nem igaz? És mivel tudjuk, hogy nekünk jó volt, miért gondolnánk azt, hogy a másiknak nem az lesz???

De hol a határ? Hol van a segítőszándék, és az akaratosság határa? Mi kell ahhoz, hogy ne azt hajtogasd folyamatosan, hogy ha "nem így csinálod, akkor nem jó", vagy "ha nem mész el ide vagy oda ha gondod van, akkor hiába oldod/oldottad/fogod megoldani, közel sem lesz annyira jó, mintha elmentél volna oda, ahova mondtam"... És így tovább...

Megkérdezték tőlem, hogy vajon, ha már nem akarod ráerőltetni az akaratodat egy másik emberre, akkor az "magasabb szint"?
Igen. És nem. Azért nem, mert nem szeretném "magasabb szint"-nek hívni. Inkább úgy szeretném megfogalmazni, hogy ha tudod is, hogy neked az a valami jó, figyelned kell, hogy a másiknak vajon jó lesz-e.

Hogy lehet ezt? Nagyon egyszerűen... Figyelsz rá! Ismered.
Ez a titka. :)

És higgyétek el, szerintem, ez nem csak azokra az emberekre igaz, akiket már régebb óta ismerünk, a barátaink, ismerőseink, rokonaink, haverjaink, stb. Ez azokra az emberekre is igaz, akiket még csak most ismertünk meg kb. 2 perce.

Miért? Mert magadban kell érezned, látnod kell a másikon, és ebből tudnod, hogy amit mondtál, az hogy esett neki. Lehet, hogy az arcán fogod látni, bár a szája mást mond majd, de lehet, hogy nem az arcára lesz kiírva, viszont az első reakciója vagy szóban vagy testbeszédben "visszautasító" lesz. Nem is jó szó a visszautasító... Inkább úgy fogalmaznék, hogy nem nyitott.
És ami még nagyon fontos!!! Hogy MÉG nem nyitott. Nem biztos, hogy az lesz, DE idővel, ha jobban megismered, haverok, ismerősök, barátok lesztek egyre inkább látod majd, hogyha változik. És, ha nem változik, az sem baj!!!

Összefoglalva??? :) Ha félre tudod tenni a saját akaratodat, mert rájöttél, hogy a másik még nincs kész rá, bármennyire is előrelendítené, akkor tudsz te is, és ő is továbbfejlődni.
Hiszen ami neked jó, neki nem biztos! Ezt ne felejtsük el!

Adott egy lehetőség, amire már mióta vártunk, vágytunk, ezzel rágtuk a barátaink fülét, és amikor közel kerül, akkor megijedünk. Legalábbis én most ezen megyek keresztül. Nem mondom, hogy sokáig tart ez a "pánik", de mégiscsak van. Az első reakció...

De miért?

Miért van az, hogy minden amire vágyunk, ha elérhető közelségbe kerül, egy fél pillanatra megtorpant?
Miért van az, hogy nem olyan könnyű váltani?
Ha pl. imádjuk az ugrást, miért dobog mégis a szívünk a torkunkban, amikor kinézünk a gépből (vagy a bungee kosarából) és meg kell tennünk azt a "KIS" lépést?
Mitől riadunk meg?

Amikor "bepánikoltam" a belső hangom megkérdezte...
Azért nem akarsz mozdulni, mert tudod, hogy jó helyen vagy, és minden ok, vagy azért mert ismeretlen? Nem az elsőt választottam. Azt hiszem, ameddig nem az elsőt válaszolod, addig ne hagyd magad, saját magad által lebeszélni. Vágj bele, bármi is jön!

Mi kell még ehhez??? Vagy még inkább... KI(k) kell(enek) még ehhez???

A már többször említett "Belső hangok". Azaz a barátok. Ők ott vannak veled, látják, hogy mitől ijedtél meg, de látják azt is, hogy mi lehet a félelmeiden túl. És semmi mást nem csinálnak, csak emlékeztetnek, hogy mit szerettél volna, és biztosítanak arról, hogy veled maradnak bármerre is menj, és bármit is dönts, és ott lesznek, bármikor is gyere vissza.

Köszönöm Nekik!!!

Vagy nem??? 

Ugye volt már olyan érzésetek, hogy ismeritek "Őt"??? Mindegy, hogy férfi, vagy nő, hogy gyerek, vagy öreg, de valami azt mondja benned, hogy ismered, hogy tudod ki Ő, hogy ott folytatod a beszélgetést, ahol abbahagytátok, akkor is, ha most látod Őt először...

Vajon miért??? Miért van az, hogy "ismerjük" a másikat, vagy olyan érzésünk van, hogy ismerjük őt/őket, vonzódunk hozzájuk, és minden ellenállás felesleges, akkor is mellettük kötünk ki. Mindegy milyen kontextusban. Vagy barátként, vagy párként, vagy kollégaként...

Ismerni...

Mit jelent ez? Mit ismersz róla? Mit tudsz róla? Miért gondolod, hogy ismered??? Nem egyszerű Déja vue, mintha már átéltél volna ilyet, hanem igazi, zsigerekben rejlő mély érzés, ami előtör, amikor először találkozol Vele/Velük.

De vajon miért?

Vannak, akik azt mondják, hogy újra találkozunk olyan emberekkel, akikkel az előző életünkben nem tudtunk "dűlőre jutni". Tehát van még valami elintéznivalónk. Remélhetőleg most, ebben az életünkben megoldjuk. Ha nem, akkor visszük tovább.

Az is kérdés, hogy vajon mi kell a megoldáshoz... Azt hiszem nem elég az, hogy Te készen állsz rá... Kell hozzá Ő is... És, ha Ő nem kész rá, akkor benned marad a "vágy", hogy megold/lezárd a kapcsolatotokat... De ha ez nem megy... Akkor megintcsak... Visszük tovább...

De addig... Marad a mágneses érzés... Szerintetek is???

Egyetlenem, mondtam számtalanszor,

S gondoltam komolyan, hogy most

Értetlenül nézzem a

LYukat, mely szívemen tátong Érted borúsan?

Szerettek álmodni??? Szerintem kevés ember van, aki nem. Én legalábbis nagyon szeretek, még akkor is, ha vannak rémálmok, és gyorsabb szívveréssel, esetleg izzadva riadok fel.

Mit jelentenek az álmaink, hihetünk-e nekik, mit mutatnak, a jelen helyzetünkre utalnak, vagy a jövőnkre, esetleg a múltunkból jönnek elő, hogy segítsenek? Mikor álmodunk, és ami engem foglalkoztat, hogy miért NEM álmodunk? Igen, tudom, tanultam, hogy álmok nélkül meghalunk, mivel ezekben a szakaszokban (REM) pihen az agyunk. Szóval a kérdés helyesen...

Miért NEM emlékszünk az álmainkra???

Én már egy jó ideje nem álmodtam, mígnem kb. egy hónapja végigálmodtam egy egész éjszakát. Bár maga az álom nem egy szép zöld réten játszódott, és volt benne állatcsípés, harapás, mégis az összhang nyugodt és megnyugtató volt. A harapásokat és a marásokat is tudtam, hogy meg lehet gyógyítani, így nem aggódtam, hanem szépen sorban oldottam meg a "feladatokat", amik jöttek az álmomban, vagy éltem meg a történéseket. Onnantól kezdve többet álmodok, de még mindig nem tudom, hogy miért volt egy olyan időszakom, amikor semmire nem emlékeztem az álmokból.

Emellett arra is kíváncsi lennék, hogy pl. miért van az, hogy vannak akik többször szerepelnek az álmainkban, viszont vannak, akikkel soha nem álmodunk, vagy nagyon ritkán? Ez mihez köthető? Van-e pl. jelentősége annak, ha együtt vagyunk valakivel és pl. nem álmodunk róla semmit???
Mert ez velem előfordult már. Az egyik expárom mindig mesélte a kapcsolatunk alatt, hogy milyen jó dolgokat álmodott kettőnkkel kapcsolatban, milyen sokat álmodott velem, meg velünk. Én - ameddig együtt voltunk - mindössze egyszer álmodtam vele. Igaz nem sokat álmodtam akkortájt, de amikre emlékszem, azok közül ő egyetlen egyben szerepelt, ellenben más barátaim, ismerőseim, régebbi expárjaim többször is "feltűntek". Ezt is furcsállottam, és kicsit még rosszul is éreztem magam, hogy én nem tudok neki beszámolni olyan jó álmokról, amiben ketten szereplünk.
És vajon jelent-e az valamit, ha az elmúlt időben fel-feltűnik az álmaimban, sűrűbben, mint régen?

Vajon meg tudjuk-e különböztetni, ha egy álom valóságos, vagy tényleg csak képzelet???

Bízhatunk-e 100%-osan az érzéseinkben az álmokkal kapcsolatban (is)? Tudom, hogy nem mindig, hisz vannak olyan álmok, amik a vágyaink képei, viszont az elmúlt időszakból már többször éreztem azt álmomban, és ébredés után is, hogy vannak olyanok is, amikben megbízhatunk, hiszen választ adnak a bennünk rejlő kérdés(ek)re. És úgy gondolom, hogy az álmok soha nem rosszra sarkallnak, hanem próbálják mutatni az utat a megoldással, vagy csak pihentetéssel töltenek fel.

Tehát, álomra fel!!! :)

Hamár egyszer elindultunk az úton jöhet a többi kérdés is. :)

Merre és meddig tart, jó fele haladunk-e, mennyire göröngyös, és így tovább. És van egy, ami valami miatt nagyon fontos szokott lenni...

Vajon egyedül megyünk/menjünk-e, vagy vannak, akik ott vannak és jönnek velünk?

Olvastam régebben, hogy alapvetően - bármennyire is félelmetesnek hallatszik - a saját utunkon egyedül kell, hogy végig menjünk.

Természetesen az is igaz, hogy vannak, akik velünk vannak az úton. De nem feltétlenül végig.
Vannak, akik utunk elejétől velünk vannak, és sokáig velünk is lesznek, de vannak, akik csak be-be csatlakoznak a saját kis ágazásukkal, ahogy keresztezik életünket. Lehet, hogy csak egyszer, de lehet, hogy többször is megfordulnak életünkben. Vannak, akik utunk közepénél jönnek, és talán velünk maradnak a végéig.
És van olyan is, amikor lehet, hogy csak egyes egyedül baktatsz... Ami félelmetesen is hangozhat, de mélyen belül be kell látnunk, hogy erre van szükségünk.

Van aki melletted megy, viszont olyan is, aki esetleg megtorpant, és egy kicsit megállásra késztet. Talán olyan is van, aki sajnos nem előre, inkább hátrébb húzna/tolna.

A saját feladatunk, hogy felismerjük, ki hova tartozik. Viszont ez nem könnyű.

Mint ahogy azt sem könnyű felismerni, hogy ki milyen fontos szerepet játszik az utunkon. Lehet, hogy egy évekig melletted haladó ember kevesebbet "nyom a latba", mint egy másik, aki "csak" 2 hetet volt melletted, és egész csodát vált ki.

És talán a legnehezebb - legalábbis nekem az - elfogadni, hogy vannak, akiknek az útja nem arra megy, amerre a tied. És úgy gondolom, hogy már az is nagy dolog, ha végre eljutottál oda, hogy ezt felismerd/megértsd. Onnantól már talán könnyebb lesz engedni őket és saját magadat az utatokra.

Hiszek abban, hogy mindenki bizonyos feladattal születik le a földre. Abban is, hogy ott fent a pihe-puha felhőkön ülve, amikor megtervezzük, hogy mi is lesz ebben az életünkben a feladatunk, a teljes tudás birtokában vagyunk, és mindent megértünk, így tudjuk, milyen fejlődésre van szükségünk a következő életünkben.

A kérdés már csak az (na jó, több kérdés is van), hogy milyen úton haladunk a fent eldöntött célunk felé? Egyáltalán rájövünk-e, hogy van út, amin haladunk? És ha végre rábéredtünk, hogy igen, van út, akkor tudjuk-e, hogy mi a cél? És persze, majd csak a végén derül ki, hogy eljutottunk-e a célig?

Nemrég olvastam, hogy az út "minősége" egyáltalán nem fontos. Lehet az jó, vagy rossz, kanyargós, vagy nyíl egyenes, kavicsos, vagy földes, kitáblázott, vagy bokrok közt vezető.

Nem számít.

Ugyanis mindegyikkel ugyanoda jutunk, csak lehet, hogy az egyik könnyebb, mint a másik.

Szóval, hamár esetleg tudjuk, hogy van út, akkor ne foglalkozzunk azzal, hogy milyen, hanem csak haladjunk előre.

Hátra-hátra pillanthatunk, de előre haladjunk, hiszen nem akarhatjuk újra meg újra azokat a hegyeket/völgyeket/síkságokat megmászni, amin már túljutottunk, nem igaz? És ha esetleg elérünk egy "csúcsot", akkor igenis álljunk meg egy kicsit, nézzünk körül, milyen szép a kilátás, majd kicsit kipihenve, újult erővel folytassuk tovább, bármilyen szakadék, vagy hatalmas hegy is legyen előttünk.

Mert el kell érnünk oda, ahonnan mindent láthatunk, hogy segítsünk másoknak is elérni ugyanezt.

Nem is olyan régen, hőn szeretett városomban rájöttem, hogy amíg itthon folyamatosan a földet néztem, addig odakint Párizsban mindenfele járt a szemem: a házakon, a környéken, az embereken. Higgyétek el, nem csak azért volt, mert először jártam ott, hiszen már ötödjére vagyok álmaim városában.

Egy idő után viszont itthon is azt vettem észre magamon, hogy már nem lefele nézek, hanem egyre többet felfele. Nem mindig az égbe, vagy fel a magasba, néha elég csak a szembejövő embereket figyelni, és rájuk mosolyogni, vagy csak rájuk nézni.

Egy imerősöm azt mondta, hogy lefele nézni egyet jelent azzal, hogy a múltat nézzük. Nem tudom, hogy ezzel egyenesen arányos-e az, hogy felfele a jövő, magunk előtt pedig a jelen van. Ezt anno nem firtattam. Lehet, hogy így van, de az is lehet, hogy semmi jelentősége ennek. :)

Viszont, amiért már nem nézek annyit lefele, van időm, és lehetőségem megfigyelni a velem szembejövőket, és azt is, hogy ki merre néz. :) Mindenki másfele figyel, viszont ahogy észre veszem többen vannak azok, akik lefele néznek.

Tudom, én is csak mostanában nézegetek felfele, de gondoljunk csak bele, mennyi mindent észrevehetünk, ha esetleg feljebb nézünk. Észrevehetjük, hogy milyen szép kék az ég, milyen bodrosak a felhők, épp észrevehetünk, egy akkor lehulló levelet, azt, ha a velünk szembejövő ránk mosolyog, vagy épp a könnyeivel küszködik, esetleg megláthatunk egy kisbabát apa nyakában ücsörögve és grübedlikkel az arcán hangosan kacarászva, vagy egy idős nénit és bácsit egymás kezét fogva, békésen, vagy épp kicsit házsártosan egymás mellett mendegélve.

Nem mondom, hogy nem szabad a földre nézni, de gondoljunk csak bele, mennyivel jobb az, ha megpróbáljuk felemelni a fejünket, és nézni, hogy milyen csodás élet vesz minket körül, ami felé mehetünk.

Ki tudja megmondani, hogy mi az a kis plusz, mitől függ, mikor alakul ki, ill. mikortól kell ott lennie, annak a kis plusznak, ami hajt, és amit úgy is hívhatunk, hogy egy csepp kis varázs.
Tudjátok, az az icipici "valami", ami remélhetőleg ott van a kapcsolatban, ami fent tartja a bizsergést.

A saját tapasztalataimból merítve, ill. beszélgetve egy barátnőmmel 2 féle dologra bukkanhatunk ezzel kapcsolatban...

Vagy meg van, vagy nincs...

Ha meg van, még akkor sem jelenti azt, hogy nem jöhetnek akkora szakadékok, amiknek átugrásához sajnos ez sem elég.

Viszont mit csinálunk, akkor amikor nincs is meg? Várunk, hogy vajon az idő segít rajta, vagy elfogadjuk, hogy minden nem lehet tökéletes, és feladjuk, mert "ha nincs ló, jó a szamár is"? És inkább mi is hitegetjük magunkat, hogy jó lesz ez így, és tudunk élni a "varázs" nélkül??? És persze kívülről irigykedünk, míg más vállalja? Mi kell ahhoz, hogy beismerjük, nekünk is kell a varázs, és bármennyire is jól érezzük magunkat egy kapcsolatban, enélkül nem sokat ér az egész? És ha valaki más bevállalja, akkor vagyunk-e annyira bátrak, hogy beismerjük, hogy igaza van, és tudatalatt mi is így gondoljuk???

És ha ott van... Miért nem elég, hogy átsegítsen mindenen? Vagy ez is, mint minden egy kapcsolatban kettőn múlik??? Viszont, hogy lehet, hogy csak te érezted??? Vagy hogy lehet, hogy a másik nem nem meri használni, és átugrani a segítségével mindent?

Nem tudom, hogy vajon még előző hét vasárnap, vagy múlt hétfőn kezdődött, és nem is tudom, hogy minek köszönhetem, de a múlt hetem minden napjában volt egy pici apró csoda. :)

Mindig valami más, hétfőn pl., hogy megint találkoztam egy rég látott kávézós ismerősömmel, aki mindig is felvidította a napjainkat, mert már reggel fülig érő mosollyal fogadott minket. Aztán este egy kávézásos pletyi az egyik barátnőmmel, "szigorúan" a világ nagy dolgairól beszélgetve... :)

Aztán kedden találkozó volt és jelenlegi kollégákkal a Margitszigeten kukoricát majszolva. :)

Szerdán este "új programként" újabb 4 órát sétálni és beszélgetni egy új baráttal minden apró-cseprő dologról. Feltöltődni.

Csütörtökön egy régen látott, hallott barátnővel beszélgetni órákon keresztül, úgy, hogy néha nem is kell szólni, úgy is megértitek egymást.

Pénteken kapni egy megható és sok mindent helyretevő, önmagadban bízó e-mailt, majd anyuval vacsorázni egy jót, fagylaltot kanalazva a végén.

Szombaton új helyeken járni, sétálni, bóklászni, fényképezgetni, vagy csak ülni és élvezni a körülvevő csendet, békét, nyugalmat.

Vasárnap sokáig pihenni, aludni egy nagyot, utána kicsit rendet tenni, néhol port törölni, virágot átültetni, majd elmenni, meglátogatni valakiket, majd újra pihenni, filmet nézni, örülni az élet apró örömeinek!!!

Köszönöm mindenkinek, hogy részt vett benne, és örülök, hogy végre így látom a világot! :)

És ma... Folytatni, és fel nem adni a múlt heti csodákat!!! :)

Arról már írtam, hogy mindenkinek van egy "Belső hangja", aki ha kell másokon keresztül, de eljut a fülünkhöz, és talán meghalljuk...

De hamár eljutott hozzánk, akkor felmerülnek azok a kérdések, hogy:

- Mikor jutott el végre hozzánk?
- Mitől függ, hogy kitől értjük meg?

Az első kérdésre úgy érzem egyszerűbb a válasz, hiszen akkor jut/ott el hozzánk, ha végre felkészültünk és megértünk rá, és megértjük ill. tényleg meghalljuk, amit többen mondanak, már mióta.

De a második kérdésre egyenlőre nem találok választ... Mitől függ, hogy ki az, aki végre felteszi a pontot az i-re??? És miért nem sikerült a többieknek (akár több tizeknek, százaknak)? Mi különbözteti meg azt a helyzetet, amiben végre rájövünk, hogy mit is hallunk már hetek, hónapok óta??? 

Szerintetek???

Mind TE vagy saját magad különböző tükrökön keresztül, ha tetszik, ha nem. :)

Ill. mint minden más, ez is csak - azaz te magad is - illúzió... :)

Még egy pár éve hallottam valahol, hogy nem árt, ha az ember kategorizálja a barátait... Vannak a barátok, a haverok, az ismerősök, stb...

Sokáig dagadt a mellkasom a büszkeségtől, hogy milyen jó, hogy sok komoly barátom van, tehát nem haver, vagy ismerős, hanem nagy betűs BARÁT...

Aztán jött az ébredés... Ill. JÖN az ébredés...

Amikor ráeszmél az ember, hogy mégiscsak létezik az a fent említett 3 kategória... És a még rosszabb eszmélés kedvéért arra is rájön, hogy akiket nagyon közel hitt magához, azok talán még ismerősnek sem jók... Sőt... Minek ellenség... Igaz??? :) De azért, hogy az élet balanszban legyen, felsejlik a remény, és rájössz, hogy igenis vannak barátaid... Azok, akik csendben voltak, vagy tőled több száz kilométerre esetleg másik országban vannak, és nem beszélsz velük nap mint nap, mert elég, ha "csak" néha beszéltek, mégis, ők olyannak látnak téged, amilyen vagy... Minden hibáddal együtt, de mégis elfogadnak. És ugyan ők is a szemedre hányják a hibáidat, rámutatnak a gyengeségeidre, mégis ott vannak melletted, ha kell ha nem, mindenben.

Van egy mondás... Barát az, aki ismeri múltadat, segíti a jövődet, és elfogad olyannak, amilyen vagy...

Ezúton szeretném megköszönni azoknak az embereknek hogy vannak nekem, akik elfogadnak olyannak, amilyen vagyok.

És köszönet azoknak is, akik "tanítanak", hogy igenis van vége a dolgoknak, ill. változhatnak úgyis a dolgok, ahogy mi nem szeretnénk, és hogy van amikor fel kell ismernünk, hogy már nem életünk részei, és ez ugyan fájdalmas, de ha még inkább ragaszkodunk hozzá, azzal semmi jót nem teszünk senkinek...

A bölcsek azt is tudják, hogy "amit látsz, minden ami körülvesz, azt Te teremtetted meg, hiszen Te magad vagy". A jó és a rossz is, a tetsző és a nem tetsző is... És, ha erre sikerül rájönnöd, akkor minden mindegy lesz. :)

Miért gondolom, hogy megnyugtat egy slukk cigi??? Talán régről tudatosult ez bennem, és ha nem is szívok végig egy szál cigit, már pszichésen belémrögzült, hogy a cigi nyugtat??? Pedig nem szabadna cigiznem, mert azonkívül, hogy büdös, nem tesz jót a régi asthmámnak...

Viszont nem tagadhatom, hogy pl. reggelente, ha vidékről jövök be, szeretek beleszippantani a levegőbe, amikor anyukám rágyújt az első cigijére a kocsiban nyitott ablaknál. CSAK az első szippantást szeretem, a többit kevésbé, de az első, valamiért "finom". :) Hogy a pipa"füstről" ne is beszéljek, azt pl. nagyon szeretem... A szivar füstöt viszont ki nem állhatom...

De, hogy ne csak arról beszéljek, hogy mit szeretek, vagy mit nem...

Sajnos azt veszem észre, hogy egyre többen gyújtanak rá az ismerettségi körömből. Mondjuk jelenleg főleg a kollégáimról tudok beszélni. Van elég sok feszültség bent, és ennek köszönhetően egyre nő a cigikre szánt szünetek száma... Ahova sajnos egyre többen csatlakoznak, olyanok is, akik eddig csak néha-néha, vagy talán eddig még soha nem gyújtottak rá... Ők is nyugtatásként használják a cigit...

De vannak pl. olyan emberek, akik csak akkor gyújtanak rá, ha nyugalomban vannak, nem sietnek sehova, és egy pohár bor/sör/kávé mellett gyújtanak rá... Ők vajon miért gyújtanak cigire, ha addig nem???
Lehet, hogy csak a felszálló cigarettafüst tetszik nekik??? Mint nekem a képen? :)

Emlékeztek még Tücsök Tihamérra a Pinokkióból? :)

Bár a mesében nem "Belső hang"-nak hívták, de úgy gondolom, hogy ez a megnevezés sincs messze a valóságtól. :) Belső hang... Furcsán hangzik, de mégsem ijesztően. Sőt mitöbb, inkább szívet melengetően. :)

Viszont, van, amikor sokkal hangosabbak vagyunk mi, vagy a külső "zajok", vagy csak egyszerűen nem vesszük észre, nem figyelünk a Belső hangunkra. Vajon mi történik ilyenkor Vele?

Egy kedves ismerősöm mondta erre a következőt:
A Belső hang próbál szólni, mondani, jelezni feléd, de ha te elnyomod, akkor ő nem adja fel, és nem vonul vissza, hanem inkább fogja magát, és megkeresi az útját, módját, hogy meghalld végre, amit már egy ideje mond. :) És minden válogatás nélkül a Belső hangod mondja csak mondja a jót és a rosszat is...

De vajon hogy jut el hozzád végül? Hogy végre meghalld, amit kell?!

Ha vizuálisan szeretnénk elképzelni, akkor képzeljük azt, hogy a Belső hang egy kis madár, aki, ha észreveszi, hogy inkább hisztizel, mint rá figyelnél, elszáll a közeledben lévő emberekhez, úgymond beléjük száll, és az ő szájukon, hangjukon, írásukon keresztül jut el hozzád a saját gondolatod. És ahogy írtam, nem csak a jó dolgok, hanem a rosszak is, amikkel nagyon nem akarunk szembesülni, de egy idő után már nem tudunk "elbújni", mert mindenhol olyan szituációkba, emberekbe fogunk belebotlani, akik emlékeztetnek a "rossz" dolgokra is. Amik nem feltétlenül rossz dolgok, csak nekünk épp nem tetsző dolgok. 

Viszont ha már fel vagyunk készülve rá, akkor szembe is tudunk majd nézni vele, és nem hallgattatjuk el, hanem bátran hagyatkozunk a mi kis, bölcs, szeretnivaló Tücsök Tihánkra. :)

Valahol olvastam még talán egy éve, hogy reggelente, felébredve, amikor kitámolygunk a fürdőszobába, nézzünk bele a tükörbe és mosolyogjunk már kora reggel, ezzel növelve önbizalmunkat, és ha már mosollyal kezdődik egy nap, akkor ez marad bennünk a nap többi részében is, így felvillanyozza a napunkat, kisugárzásunkat...

Akkor úgy gondoltam, hogy kitámolyogva, csipás szemmel, inkább alva, mint ébren, mekkora élmény belenézni a tükörbe, főleg egy nőnek és főleg akkor, ha valamit észreveszünk a tükörben, aminek nem kéne ott lennie (ránc, esetleg egy pont nem oda illő pattanás, néha beduzzadt szem, kócos haj - bár ez utóbbival én mindig barátságban álltam :)). De tény, hogy ált. egy reggel folyamán legyen akár férfi, vagy nő az illető mindenki szembekerül a "bűnös" kisebb-nagyobb tükörrel. Arcmosáskor, fogmosáskor, borotválkozáskor, sminkeléskor, fésülködéskor, vagy csak úgy...

Jelenlegi szobámban, volt páromnak köszönhetően, van két szép nagy tükör felszerelve a falra, és már a fürdőszoba felé menet megvizslathatom magam... :) Nem mondom, hogy ezt mindig pozitív elemnek tartottam... Viszont mostanában egész barátságban vagyok a nagy "gonosz ellenséggel". Mert igenis minden reggel tud mosolyt csalni az arcomra. Ha azzal, hogy kócos a hajam, akkor azzal, ha azzal, hogy végre nem kócos, akkor azzal, és már-már azt veszem észre magamon, hogy cinkos mosollyal közelítek a tükörhöz, hogy ma vajon miért fogok még félig alvó állapotban egy lépésre az ágytól mosolyra fakadni. :) Azt hiszem ugyan nagy szerepe van a tükörnek is ebben a mosolyban, de a legnagyobb szerepe mégiscsak saját magunknak van... Mert valahogy arra kezdek rájönni, hogy ha békében vagy önmagaddal, vagy csak jelen vagy az életedben, akkor mindegy hogy szénakazalnak tűnik a hajad, hogy 1-2 ránccal több van rajtad, hogy van egy kis pocakod, a végeredmény ugyanaz lesz!!! MOSOLYOGNI fogsz!!! Saját magadra!!! :)

És mostmár bizony igazat adok a cikknek, mert ha tényleg, akár csak egy mosollyal kezded is a napot, képes leszel mások napját is felvidítani. :)

Létezik egyáltalán a fent említett kérdés ill. összefüggés???

Sokszor hallottam már, hogy rossz vagy, vagy hogy jó vagy... De vajon honnan tudjuk, és miért állítjuk ennyire biztosan, hogy valaki/valami jó vagy rossz??? Egyáltalán kell-e csak jónak, vagy rossznak lenni, vagy mindenkiben van mindkettő???

Én úgy gondolom, hogy igen, mindenkiben van mindkettő, és úgy fejlődhetünk, ha rájövünk, hogy a bennünk lévő jó és rossz is a mi részünk, és nem szabad elmenekülni, vagy kizárni egyiket sem. Ha mindent színes, rózsaszín vagy akár csak fehér ködben nézünk, akkor nem szembesülünk a fekete oldallal... Míg, ha mindent búskomoran látunk, nem vesszük észre a mindennapi kis csodákat, a kék eget, a madárcsicsergést, és azt, hogy az élet ÉLVE jó! Ha ezekre nem figyelünk, elveszti a jelentőségét a jin-jang jel, és vagy csak egy fehér, vagy csak egy fekete csepp marad belőle. De ugye azt tudjuk, hogy a kettő csak együtt alkot egészet?

Máshonnan nézve, pl. a buddhizmus azt állítja, hogy egyáltalán nincs se jó, se rossz. Sőt, alapvetően nincs olyan kézzel megfogható, ésszel felfogható "dolog", mint mi, önmagunk, a testünk, az agyunk, a sejtjeink... Csak a tudatunk...
A többi, mind illúzió...

Vajon a címből kiderül, hogy hány éves is vagyok ma??? ;)

Igen, 30 és 1 hónap. :)
Aki már annyi, tudja milyen, aki elmúlt, szerintem szívesen emlékezik, de aki még nem érte el, csak lassan közelít, valami miatt nagyon parázik a híres-neves 3 X-től. :) 
Legalábbis ezeket a híreket hallom/hallottam a barátaimtól a nagy nap előtt.
És bevallva én is kicsit jobban izgultam, tele voltam a hasam pillangókkal (ahogy az angolok mondják), de köszönhetően sok mindenkinek (főleg annak a 12 embernek, akik személyesen is velem ünnepeltek, és persze a többieknek, akik nem tudtak eljönni, de gondoltak rám) a kezdeti izgulás elmúlt, megnyugvás, boldogság és öröm lépett a helyébe, természetesen meghatottsággal együtt. :)

Azért, ha belegondolunk, vajon miért is félünk az abc egyik utolsó betűjétől, ha az háromszor van egymás mellé leírva??? ;)

Senki nem tudja... De ha valaki igen, akkor az légyszi szóljon már nekem is! :)

Ha erre a kérdésre nincs is válaszom, azt azért tudom (tudjátok az 1 hónap már nagy tapasztalat... :)), hogy 30-on túl is van élet, sőt!!! Nem mondom, hogy rögtön megnyertem a lottó ötöst, lett hirtelen lakásom, autóm, lett egy szerető férjem, gyerekeim, boldog, szép csöpögős filmbe illő életem, DE nem panaszkodom, MERT nagyon jól érzem magam!!! És, ha nem is rögtön mindent egyben, de azért törekszem a fent említett dolgok elérésére...

Mottó... Csak nem lehet olyan nagy, és megmászhatatlan az a Maslow piramis! :)

Annyian írnak mostanában blog-ot a baráti körömben, hogy úgy gondoltam én is megpróbálkozom. Vannak ötleteim, elképzeléseim, hogy mik fognak ide felkerülni, de majd az Élet úgyis alakítja.

Mindenesetre, TE kedves olvasó, aki ide tévedtél, vagy szóltam, hogy tévedj ide, szeretettel légy üdvözölve, és mosollyal menj tovább. :)

Viki