Nem is olyan régen, hőn szeretett városomban rájöttem, hogy amíg itthon folyamatosan a földet néztem, addig odakint Párizsban mindenfele járt a szemem: a házakon, a környéken, az embereken. Higgyétek el, nem csak azért volt, mert először jártam ott, hiszen már ötödjére vagyok álmaim városában.

Egy idő után viszont itthon is azt vettem észre magamon, hogy már nem lefele nézek, hanem egyre többet felfele. Nem mindig az égbe, vagy fel a magasba, néha elég csak a szembejövő embereket figyelni, és rájuk mosolyogni, vagy csak rájuk nézni.

Egy imerősöm azt mondta, hogy lefele nézni egyet jelent azzal, hogy a múltat nézzük. Nem tudom, hogy ezzel egyenesen arányos-e az, hogy felfele a jövő, magunk előtt pedig a jelen van. Ezt anno nem firtattam. Lehet, hogy így van, de az is lehet, hogy semmi jelentősége ennek. :)

Viszont, amiért már nem nézek annyit lefele, van időm, és lehetőségem megfigyelni a velem szembejövőket, és azt is, hogy ki merre néz. :) Mindenki másfele figyel, viszont ahogy észre veszem többen vannak azok, akik lefele néznek.

Tudom, én is csak mostanában nézegetek felfele, de gondoljunk csak bele, mennyi mindent észrevehetünk, ha esetleg feljebb nézünk. Észrevehetjük, hogy milyen szép kék az ég, milyen bodrosak a felhők, épp észrevehetünk, egy akkor lehulló levelet, azt, ha a velünk szembejövő ránk mosolyog, vagy épp a könnyeivel küszködik, esetleg megláthatunk egy kisbabát apa nyakában ücsörögve és grübedlikkel az arcán hangosan kacarászva, vagy egy idős nénit és bácsit egymás kezét fogva, békésen, vagy épp kicsit házsártosan egymás mellett mendegélve.

Nem mondom, hogy nem szabad a földre nézni, de gondoljunk csak bele, mennyivel jobb az, ha megpróbáljuk felemelni a fejünket, és nézni, hogy milyen csodás élet vesz minket körül, ami felé mehetünk.